11. fejezet

A rendőrök a konyhában ültek, és Roberttel beszélgettek.
   Ugyanazok a nyomozók voltak nálunk, mint akik akkor jöttek, amikor holtan találtam Patriciat. A fiatalabb nevére tisztán emlékeztem: Matt. Az idősebb nevéből csak annyi maradt meg bennem, hogy T betűvel kezdődik a neve.
-Jó napot! - Köszöntem.
-Jó napot! - Válaszolták egyszerre, mintha csak egy jól begyakorolt szöveget mondanának el.
   Velük szemben foglaltam helyet. Ezt követően kínos csend lett. Én csak bámultam magam elé. Végül egy kisebb bólintás kíséretében Matt elkezdett beszélni. Bár én láttam rajta, hogy nem igazán van kedve feltenni a kérdéseit.
-Tudod, hogy hol voltál? - Megráztam a fejem. Az idősebb pedig mindent lejegyzetelt. - És azt, hogy ki rabolt el?
   Chaunceyra néztem, mire ő bátorítóan rám mosolygott.
-Pe... Peter. És... És a barátai. - Válaszoltam.
-Patricia bátyja? - Megint bólintottam. - Ismered a barátait?
   Vajon ezt hogy tudnám úgy elmondani, hogy ne keverjem gyanúba Patricket, de Lukeról se beszéljek? Vagy ha beszélek is róluk, akkor hogyan adjam elő?
-Az egyiküket... Elliotnak hívják. Ő is a sulinkba jár.
-Hányan voltak? - Szólt közbe az idősebb is.
   Hárman vagy négyen? Mit kéne mondanom?
-Négyen. - Mondtam.
-A másik kettő? - Kérdezte Matt.
-Az egyiket, ha jól hallottam Jimnek, a másikat pedig Lucasnak hívják.
-Aha... Hogy jutottál haza?
   A szemem sarkából láttam, hogy ez őt is érdekli, mert eddig nem jutottunk el az előbb.
-Luke segített, ugyanis ő... Ő... Nem is akarta ezt. Szerzett segítséget...
-Ki volt az? - Kérdezte mogorva hangon az öregebb.
-Patrick. Ő az osztálytársam. És Lukenak valahogy sikerült őt megtalálnia, majd megkérte, hogy segítsen... Patrick pedig visszahozott...
-És az meg tudod magyarázni, honnan tudsz ennyit? - Ezt megint az idősebb kérdezte.
-Most arra céloz, hogy elraboltattam-e magam? - Fakadtam ki. - Nem, nem tettem ilyet.
-Akkor meg tudod magyarázni vagy sem?
   Itt kezdtem besokallni. Fogtam magam, felálltam, és nagy nehezen elindultam a szobám felé. Az ajtóból még visszafordultam:
-Ennyi nekem elég volt... Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a vádaskodását...

A szobámban feküdtem az ágyamon. Hallottam, hogy lent még beszélgetnek a rendőrök Chaunceyval és Roberttel.
   Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy valaki kopog az ajtómon.
-Bemehetek? - Kérdezte Matt.
-Igen. - Mondtam annyira halkan, hogy nem voltam biztos abban, meghallotta-e. Nagy valószínűséggel igen, mert bejött.
-Beszélhetnénk? - Vonakodva bólintottam.
-Leül? - Kérdeztem.
-Kérlek, tegezz! Nem vagyok még olyan öreg... - Kérte, miközben helyet foglalt az ágyam mellett lévő íróasztalhoz tartozó széken.
-Rendben. - Egyeztem bele.
-Tudod, nincs ínyemre, hogy megkérdezzem, de muszáj... Ha nem akarsz, nem válaszolsz... - Vett egy mély levegőt. - Milyen volt a viszonyod Patriciaval?
-Hát... Egyszer-kétszer nálunk töltötte az éjszakát... Mert próbált megszabadulni a családjától... Itt pedig nem keresték... Miért kérdezed?
-Mert Patricianak volt egy végrendelete... És téged is megemlít benne...
   Nem akartam elhinni. Ez valami rossz vicc lenne? De én soha nem csináltam semmi olyat, amiért meg kellene említenie a végrendeletébe... Vagy mégis, csak én nem tudok róla?
   Matt egy borítékot vett elő a zsebéből, majd átnyújtotta.
-A kérésemre nem nyitották ki...
-Köszönöm.

   Elvettem tőle. Amikor kinyitottam egy levelet találtam benne. Széthajtogattam. A következő állt benne:

"Köszönök mindent, amit értem tettél, de leginkább azt, hogy befogadtál... Tudok rólad olyan dolgokat is, amit te soha nem mondtál el senkinek... Sajnálom, hogyha ezzel megbántalak, vagy valami... Szeretném, ha elfogadnád ezt a kulcsot... Később szükséged lesz rá... Most még nem tudod, miért... De majd mindent meg fogsz érteni, ígérem. Még egyszer köszönök mindent..."

   A kulcsot is megtaláltam, amit a levélben említett. Igaza volt, tényleg nem értettem semmit... Talán jobb is így...
   Mindent visszacsúsztattam a borítékba.
-Köszönöm. - Ismételtem el.
-Nincs mit. És szeretnénk Tommy nevében is bocsánatot kérni az előbbiekért.
-Elfogadva.
   Ezek szerint jól emlékeztem arra, hogy T betűvel kezdődik a neve.
   Matt felállt, és elindult az ajtó irányába.
-Szia! - Köszöntünk egymásnak egyszerre.
   A nap hátralevő részét a szobámban töltöttem. Hálás voltam Chaunceynak és Robertnek, amiért békén hagytak, és nem jöttek se fel, se nem kérdezősködtek. Nyugalomra volt szükségem, hogy gondolkozhassak.
   Elaludhattam, ugyanis amikor magamhoz tértem sötét volt.
   Átballagtam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, hajat mostam, majd felvettem a saját ruháimat, hiszen még mindig Patrické volt nálam.
   A mosdókagylót bámultam, és küzdöttem magammal. Kíváncsi vagyok arra, hogy nézek ki? Attól féltem-e, hogy borzalmasan vagy még annál is rosszabbul, azt nem tudom.
   Végül megadtam magam. Felnéztem. Nem is néztem ki olyan borzalmasan. Ugyanolyan voltam, mint azelőtt... Ugyanaz a barna haj és szem. Ugyanaz az arc. De valami mégis más volt... Én se tudtam rájönni, hogy mi.
   Elindultam lefelé. Abban reménykedtem, hogy Chauncey még alszik, és így észrevétlenül elmehetek itthonról. Szerencsém volt, mert nem vett észre senki. Nem is csoda...
   Ahogy elhaladtam a konyha előtt egy cetlit pillantottam meg a hűtőajtón. Az állt rajta, hogy Chauncey és Robert elutaztak, és nagyon sajnálják, hogy nem tudnak itt maradni.
   Kitolattam a kocsimmal a garázsból, és utamat a város felé vettem, azért hogy... Azért hogy megkeressem Patricket. Magam sem tudtam, miért este kilenckor kell elindulnom, hogy beszéljek vele. Ráadásul nem is tudtam, hogy hol lakik.

Szerencsém volt. Nagyjából fél órája próbáltam utolérni. De nagyon gyorsan haladt. Szinte futnom kellett. Kiabálni pedig nem akartam.
   Az egyik sarkon befordult, én meg utána. De ahogy végigsiklott a szemem az utcán, Patricket nem láttam sehol. Futottam, hátha meglátom egy másik utcában. Sikertelenül... Nem találtam sehol. amikor egy sikátorba kanyarodtam be, megcsúsztam a vizes talajon, és elestem. Egy alak magasodott fölém.
-Ki vagy? - Húzott fel, majd meglátta az arcomat. - Diamond? Hogy kerülsz ide?
   Ingerült volt. A szemében megdöbbenést és félelmet láttam.
-Én csak.. - Szerettem volna megmagyarázni, de Patrick belém fojtotta szót.
-El kell innen tűnnöd! Kérlek, ne kövess! - Azzal elkezdett rohanni a sikátor belseje felé.
   Követni akartam, de legbelül egy részem engedelmeskedett neki, így elindultam visszafelé. Ezek szerint most se fogok választ kapni a kérdéseimre.
   Nem tudom, miért, de bementem egy szórakozóhelyre. direkt nem azt választottam, ahol Jade dolgozik.
   Leültem a pulthoz.
-Mit adhatok? - Kérdezte a pultos.
-Mindegy. Valami erős... - Két percen belül elém tette az italt.
   Még soha életemben nem ittam. Most miért döntöttem így?
   A pohárt nézegettem, és a benne lévő átlátszó löttyöt.

10. fejezet

Nehezen ugyan, de sikerült kinyitni a szememet. Arra számítottam, világos lesz. Ezzel ellenben sötét volt.
  A helyiséget egy kis lámpa világította be, amikor valaki belépett és felkapcsolta.
-Felébredtél? - Érdeklődött, miközben egy dobozban matatott. A hangját ismerősnek találtam.
  Csak akkor vettem észre, ki az, amikor letérdelt mellém a kezében egy guriga kötszerrel, hogy bekötözze a sebeimet.
-Patrick? Hogy kerülsz ide? - Hitetlenkedtem. Luke őt kérte volna meg, hogy segítsen?
-Szerintem tudod. - Állapította meg.
  A kezébe vette a karomat, és elkezdte köré tekerni a kötszert. Ezt követően hozott egy újabb adagot, amit a másik karom köré csavart.
-Hogy vagy? - Kérdezte, mikor meggyőződött arról, hogy máshol nem kell bekötöznie.
-Voltam már "jobban" is. - Mondtam a múltkori balesetemre utalva viccesen.
-Ebben igazad van. - Nevetett ő is, majd gyorsan témát váltott. - Tudsz mozogni?
-Hát... - Megpróbáltam felülni, de egyből vissza is zuhantam. Minden végtagom sajgott. - Segítesz?
-Szerintem nem kéne erőltetni... - Próbált ellenkezni, de azért segített. Hátamat a falnak támasztottam.
-Kérsz reggelit? Vagy vacsorát? Attól függ milyen szempontból nézzük.
  Bólintottam. Patrick felállt. Elég volt pár lépéssel arrébb mennie, ugyanis az ágy lábánál volt a "konyha".

Épp a kenyérből vágott volna egy szeletet, amikor... Nem tudom, mi történhetett Patrickkel. Csak azt vettem észre, hogy a keze görcsösen markolja a kést. Ebben a pillanatban féltem. Patricktől? Valamiért nem akartam elfogadni ezt igazságnak.
  Bármennyire is fájt mindenem, megkíséreltem felkelni. Lassan, óvatosan lépkedve Patrick mellé araszoltam. Egyik kezemet rátettem a kezére, míg a másikkal elvettem tőle az éles tárgyat.
-Mi történt? - Érdeklődtem, miközben a kést a pultra tettem.
-Mintha hallottam volna valamit. - Kihúzta az egyik fiókot, amiből egy pisztolyt varázsolt elő.
  Hátrálni kezdtem. Miért tart magánál fegyvert?
-Mire kell... az neked? - Nagyot nyeltem. Így még rémisztőbbnek tűnt, mint az előbb.
-Ülj vissza, és maradj csendben! - Utasított. Én pedig engedelmeskedtem.
-Meg is van töltve? - Csúszott ki a számon, amiért átkoztam magam. Nem megmondta, hogy maradjak csendben? És én az első adandó alkalommal megszegtem.
-Szerinted? - Vonta fel a szemöldökét. A pillantása mindent elárult. - Mindjárt jövök.
  Azzal kilépett az ajtón.
  Nem sokára egy kisebb puffanás hallatszott. Szerencsére nem a fegyver sült el.
-Mit keresel te itt? - Hallottam Patrick fojtott hangját.
-Mondtam, nem tudsz rávenni arra, hogy ott maradjak, és várjam, vajon mi történhet, amíg én tétlenül ülök egy helyben. - Válaszolta valaki. Azt egyértelműen leszűrtem, a hang tulajdonosa férfi.
-És azt hogyan tudtad elintézni, hogy ne kövessenek? - Miközben Patrick az idegent faggatta, én újra felkeltem, és közelebb lopóztam az ablakhoz.
  Patrick háttal állt nekem, a vele szemben állót pedig pont nem lehetett látni.
-Egyszerűen. Ha egyszer belövik magukat, akkor...
  Ez a mondat némi gyanúra adott nekem okot. Odasétáltam az ajtóhoz, és résnyire nyitottam, éppen csak annyira, hogy kilássak.
  Sajnos ez az ötlet sem bizonyult sikeresnek. Mintha direkt úgy álltak volna, hogy én semmiképpen se lássam az ismeretlent. Patrick testtartása hirtelen megmerevedett. Mintha megérezte volna. Majdnem megfordult, viszont én kivételesen gyorsabbnak bizonyultam.
  Az ajtót becsuktam, és visszaültem az ágyra. Addigra már azt se éreztem, hogy fájna valamim.
  Az ajtó lassan, vészjóslóan kinyílt. Patrick lépett be rajta, őt pedig Luke követte. Luke egyből felém vette az irányt, és megölelt.
-Jól vagy? - Érdeklődött őszinte aggodalommal.
-Persze. És köszönök mindent. Nem tudom, mi lett volna, ha...
-Nincsen semmi de. a lényeg az, hogy jól vagy. Majd ha tudok, akkor megpróbálok elszabadulni Peteréktől, és megkereslek. Talán addigra már azt is tudni fogom, hogy hol vannak a gyerekek.
  A szemem sarkából láttam Patrick megdöbbenését. Volt egy olyan megérzésem, hogy ha Luke elmegy, alaposan kifaggat.
  Legfeljebb tíz perc múlva Luke el is ment. Újra kettesben maradtam Patrickkel, aki befejezte a szendvicset, amit én meg is ettem.
-Figyelj! - Leült mellém az ágyra, amikor már mindent elpakolt.
  Nem érdekelt, mit akart mondani. Valamiért egyszerűen... Magamhoz öleltem. Feltűnt, hogy ez őt is meglepte, de ennek ellenére szó nélkül viszonozta az ölelésemet.
-Neked is köszönöm, hogy... - Félbeszakított.
-Sss! Nem kell megköszönnöd. Szívesen tettem.

Lassan telt az idő a hosszú autóút során. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy Peter ilyen messze elhozott.
  A ruhák, amiket adott, hogy elfogadhatóan nézzek ki, kellemesen melegek voltak.
  Patrick mellett ültem, aki az egész út során hallgatott. Kíváncsi lettem volna, min jár az esze. Azt mondta az lesz az első dolga, ha visszaértünk, hogy elvisz a kórházba. És ott az orvosok megmondják, lett-e valami komolyabb bajom.
  Pár óra elteltével begurultunk a kórház mellett álló parkolóba. Már világos volt, talán dél körül járhatott az idő. Patrick kiszállt, és átjött az én oldalamra. Kinyitotta az ajtót.
-Tudsz járni? - Érdeklődött.
-Szerintem... talán. - Miután kiszálltam, megpróbáltam pár lépést tenni előre fele, de majdnem elestem. Végül Patrick a karjaiban vitt be.
  Ahogy Patrick átlépte a küszöböt, az egyik doktornő egyből észrevett minket.
-Diamond... - Nem csodálkoztam azon, hogy a nevemen szólított. Biztosra vettem, hogy a rendőrség és Chauncey is mindent körbejárt, hogy megtaláljanak engem. - Lucia...! Hívd fel Chauneyt!
  A doktornőt követve Patrick bevitt az egyik vizsgálóba, és letett az ágyra, majd az ajtó felé vette az irányt.
-Elmész? - Kérdeztem halkan. A válasz csak egy bólintás volt, és már el is tűnt.
-Megkérdezhetem, mi történt veled az elmúlt két hónapban? - Letekerte a rólam a kötéseket.
  A kérdésére nem szerettem volna válaszolni. Ezt nagy valószínűséggel meg is érezte, és nem kérdezett többet.
  Miután végzett minden vizsgálattal, kijelentette, hogy szerinte a sérüléseimen és a kimerültségen kívül nincs komolyabb bajom. Időközben Chauncey is megérkezett.
-Diamond! - Megölelt. Szerencsére semmit nem kérdezett. A faggatást talán a rendőrökre hagyja. - Doktornő... Haza vihetem? - Intézte a kérdést az engem ellátó orvoshoz.
  A választ nem hallottam, ami nagy valószínűséggel igen lehetett, mert elindultunk kifelé. Annyira összeszedtem magamat, hogy elballagjak az autóig.
-Kérdezhetek? - Törte meg a csendet a keresztapám.
  Mit mondjak neki? Előbb-utóbb mindenképpen beszélnem kell arról, ami történt. Szóval... Minél előbb túl vagyok rajta annál jobb. Nem?
-Igen.
-Ki hozott vissza? - Érdeklődött a ruhám felé bökve.
-Patrick. - Mondtam kisvártatva. Nem voltam biztos benne, hogy tudja, ki az. Szerintem ő még nem találkozott vele.
-Aki múltkor is behozott? - Fogalmam se volt, látta-e a bólintásomat. - És ő hogy talált rád?
  Ezzel most azt akarja mondani, hogy Patrick rabolt-e el? Miért tette volna? Valamiért nekem ezzel azt is bebizonyította, hogy tévesen gondoltam rá, mint Patricia gyilkosára.
-Négyen  voltak, de ebből az egyik segített nekem. - Válaszoltam nagyon halkan.
  Ahogy közeledtünk a kertészet felé, egy rendőrautó körvonala rajzolódott ki a ház előtt.
-Mit keresnek itt? - Néztem Chaunceyra.
-Épp kopogtak, amikor hozzád indultam. Ragaszkodtak hozzá, hogy ők most akarnak kikérdezni téged. De ha nem szeretnéd... - Közbevágtam.
-Essünk túl rajta.

9. fejezet

-Ha jól értem, akkor te most valami cseléd féleség vagy? - Kérdeztem Luketól, miközben beleharaptam a pizzába.
-Így is mondhatjuk. - Nevetett.
-És ez tetszik neked? - Próbáltam a lehető legfinomabban fogalmazni, mert nem tudom elképzelni, hogy van, akinek ez a helyzet tetszene.
-Nem, de hát ez van, ezt kell szeretni.
-Most azt akarod ezzel mondani, hogy nem is akarod itt hagyni ezt az életet? - Kérdeztem szemrehányón.
-Szeretném én, de fogva tartják valahol az öcsémet és egy lányt. - A tekintete olyan volt, mintha nem is itt lenne, hanem egy másik, távoli világban. - Néha mondanak egy-két dolgot, ami egyre közelebb vezet hozzájuk, de még nem sikerült rájönnöm, hol is lehetnek.
-Hogy hívják?
-Scott. A lányt ha jól emlékszem Clairnek.
  A név hallatán félrenyeltem. Azt hittem, meg fogok fulladni. Nem hinném, hogy ez csak egy véletlen egybeesés lenne. Clair tényleg él. Meg kell őt találnom. Bár magam sem tudom, miért hittem el ezt az egészet Lukenak.
-Jól vagy? - Luke a hátamat veregette.
-Igen csak... csak... Az  a lány a... húgom.
  Akkor nem csak a képzeletem játszott velem. Remélem jól van. Másra nem is tudtam gondolni csak rá. Él, és ez a lényeg.
-Segítesz megtalálni?
-Persze.
  Ez az egy szó akkora boldogsággal töltött el, hogy majd' kiugrottam a bőrömből.
-Luke, hozd ide! - Mennydörögte Peter. Hirtelen támadt boldogságom ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint ahogy jött.. Peter hangjától kirázott a hideg. Nem akartam a közelébe kerülni.
  Luke biztatóan megszorította a kezem, és magával húzott.
  Most jobban megfigyeltem a helyiséget. Egy asztalon, két széken, egy fotelen és egy kanapén kívül nem volt ott semmi.
  Luke elengedett, és hátrált pár lépést. Elliot és Jim a kanapén ültek, Petert pedig nem láttam sehol. Viszont meg mertem volna rá esküdni, hogy az előbb ő kiabált. Vajon megint próbálkozni szeretne? Ha igen, nem fogom hagyni, hogy sikerrel járjon. Arra mérget vehet.
-Szóval... - Peter mögöttem állt. A hangja egész közelről jött.
-Na, ide figyelj! - Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. - Azt felfogtam, mit akarsz tőlem. Ám még mindig nem értem, miért kellett ahhoz elrabolnod.
-Mert így érdekesebb. - A szája széle mosolyra húzódott. Nagyon szívesen letöröltem volna az arcáról a vigyort, ha nem fogta volna le a kezeimet.
-Engedj el, különben... - Tudtam, ez a részemről nem más, mint üres fenyegetőzés.
-Különben, mi lesz, hm?
  Nagy nehezen sikerült kiszabadulnom a szorításából, és a legközelebbi ajtó felé futottam, hátha az kivezet erről a szörnyű helyről.
-A helyedben nem tenném. - Szólt Peter. A hangjából azt sikerült leszűrnöm, esze ágában sincs megállítani engem.
  Kinyitottam az ajtót. Mivel nem azt néztem, mi van mögötte, egy lépcsőn keresztül legurultam a pincébe. A fejem nagyot koppant a hideg talajon.
  Peter is utánam jött. Teljes erőből visszanyomott a talajra, mielőtt lehetőségem lett volna felkelni. Lovaglóülésben a derekamra telepedett, karjaimat a térde alá szorítva.
-Most te figyelj rám! - Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy még sötétben is tisztán ki tudtam venni belőle a sötét szándékot. - Bármennyire is szeretnél, nem fogsz tudni innen megszökni. Világos?
  Az ajkát végighúzta a nyakamon, miközben a bőrömet szívogatta.
-Szállj le rólam! - Sziszegtem. Erre felemelte a fejét és még jobban elmosolyodott.
-Arról ne is álmodozz!
  Szerettem volna valamit mondani neki, de valaki leráncigálta rólam, és erősen a falnak lökte.
-Nem engedem, hogy vele is megtedd azt, amit Clairrel. - Luke ideges volt.
  Nem akartam elhinni. Peter a húgomat... A gondolataim teljesen összezavarodtak, a fejem pedig sajgott.
-Diamonddal érdekesebb. Clair túl hamar megadta magát...
-Mit... Mit tettél a húgommal? - Fogalmam sem volt menyire sikerült érthetőre ez a mondat, ugyanis kezdett minden elhomályosodni.
 Utoljára még annyit hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, majd se kép, se hang.

Amikor sikerült magamhoz térnem, a kezem a hátam mögött egy kötéllel hozzá volt kötve egy vasrúdhoz. Világos volt. Pár kisebb ablakon keresztül fény jutott be. Velem szemben egy üldögélő alakot pillantottam meg. Először azt hittem Peter az, de tévedtem. A hangjáról ismertem rá.
-Ne akadj ki, de... - Nézett rám megbánóan Luke.
-Miért vagyok megkötözve? - Szakítottam félbe.
-Mert már nem tudtam, mit kitalálni. - Lépett elő Peter Luke háta mögül, majd egy fényes, késnek tűnő tárggyal a kezében, letérdelt mellém.
  Egyre közelebb és közelebb araszolt. Próbáltam egyre hátrébb menni, de ebben megakadályozott a cső.
  Peter a kezeivel a hátam mögé nyúlt. A kés nekinyomódott a kezemnek. Szerencsére csak a kötelet vágta el, és nem a kezemet.
  Nem vártam sokáig. Ahogy elvette a hideg fémet a bőrömtől, megütöttem. Őt pedig Luke fogta le.
-Luke, engedj el, vagy nagyon meg fogod bánni! - Üvöltötte teli torokból.
-Nem érdekel. - Elráncigálta magával a lépcsőig.
-De ne hidd, hogy nem fogok még jönni! - Figyelmeztette, mikor már kilépett a fönti ajtón, és teljes erőből becsapta.

Ezek a jelenetek napról-napra, hétről-hétre megismétlődtek. Talán hónapok telhettek el így. Ezen a helyen szinte teljesen elvesztettem az időérzékemet. Egyedül Luke tartotta bennem a lelket. És természetesen Clair.
  Luke minden egyes nap megígérte, hogy amint rájön, hogyan tud innen kiszabadítani, az lesz az első dolga, segít megkeresni Clairt. Bár még ő sem tudta, hol fogjuk megtalálni.

Az egyik éjszaka arra ébredtem, kint vihar van, Luke pedig a vállamat rázza.
-Sikerült segítséget szereznem. - Mondta önelégülten. - De sietnünk kell.
  Alighogy kimondta, valamitől betörött az egyik ablak.
-Mi...? - Kérdeztem volna, de ő felhúzott a földről, és a számra tette a kezét.
-Maradj csendben! Nem lenne jó, ha meghallanának.
  Odahúzott az ablakhoz. Ahogy felnéztem, ki áll odakint, vízcseppek estek a szemembe, és nem láttam, ki az.
-Köszönöm. - Mondtam, mielőtt felemelt, hogy ki tudjak mászni.
  Pár üvegszilánkba sikerült beletenyerelnem, jó pár pedig végigkarcolta a bőrömet a karomon, hátamon és a lábamon.
  Aki kinn állt megfogta a karomat, és segített feltápászkodnom. Az ismeretlen egy kabátot terített a hátamra. Gyors léptekben haladt. Nem tudtam tartani vele az iramot, mert már rég nem futottam.
  Felkapott, így még gyorsabban tudott menni. Már-már futni.
  Én összeszorított szemekkel és fogakkal csendben voltam a karjaiban. Nem érdekelt, hova visz, vagy ki ő. A lényeg az volt, hogy minél messzebb kerüljek Petertől és a haverjaitól.
  Talán tíz percen belül eljutottunk egy elhagyatott földúthoz, ahol egy autó állt, amire egy lakókocsi volt kötve.
  Az idegen bevitt a lakókocsiba, és letett az ágyra. Hogy mi történt ezt követően, nem tudom.

8. fejezet

-Öhm... Elengedsz? - Kérdeztem nagy nehezen.
  Most kezdtem érezni azt, lehet jó volt a sejtésem. Ha tényleg ő tehet Patricia haláláról, akkor most lehet, hogy én jövök? A gondolattól kirázott a hideg.
  Nem kellett volna hazudnom a rendőröknek.
  Épp azon voltam, hogy megmondjam neki a magamét, amikor lassan felemelte a kezét.
  Lemásztam Patrickről, és felültem.

-Kösz, hogy haza hoztál. - Mondtam, majd kiszálltam az autóból.
  Előkerestem a táskámból a kulcsokat. Bementem, és kétszer is megnéztem, biztos jól zártam-e be az ajtót.
  Átmentem a nappaliba, és onnan figyeltem, ahogy Patrick elhajt.
  Elindultam, hogy lezuhanyozzak, de meghallottam valamit. A hang az emeletről jött. Chauncey és Robert nem lehettek. Ők Seattlebe mentek. Akkor vajon ki van itt?
  Halkan lépkedve indultam el felfelé.
-Diamond... - Hangzott a nevem, amint felértem a lépcsőn.
-Ki... Ki van ott? - A hangom remegett a félelemtől.
-Hát nem ismersz meg?
  A mély hang a szobám felől jött. Tudtam, hogy már hallottam. Sőt... Nem is olyan régen.
  Befordultam a szobám ajtaján. De csak akkor jöttem rá, mekkora ostobaság volt.
-Na, megismersz? - A gyilkos volt az.
  El akartam futni, de felkattant a villany, ezzel elvakítva engem. Amint hozzászokott a szemem a hirtelen támadt világossághoz, feltűnt még két alak. Megfordultam. Egy negyedik állt az ajtóban, így nem tudtam elmenekülni.
  Négy férfi ellen semmi esélyem sincs.
-Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem olyan halkan, hogy szinte még én se értettem.
-Ezt se érted? - Csóválta a fejét egy másik. - Téged.
-Peter? - Döbbentem meg.
  Aki az ajtóban állt, közelebb jött, hogy elkaphasson. Sikerült félreugranom.
  Nem vártam meg, míg utolérnek. Megpróbáltam elmenekülni. A lépcsőfokokat kettesével-hármasával ugrottam át.
-Ő az enyém. - Hallottam Petert. Ideges volt. De ami a legjobban aggasztott, az az volt, hogy egyre közelebbről jött a hangja.
  Már majdnem az ajtónál voltam. De ha el is jutok odáig, a kulcs akkor se lesz nálam.
  Az ajtó mellett volt egy akasztó kulcsoknak. Tudtam, odatettem. Megálltam előtte. A kulcs nem volt a helyén.
  Peter meglökött hátulról. A földre zuhantam, magammal rántva őt is.
-Innen már nem menekülsz. - Hajolt fölém. Két kezemet erősen szorította a fejem fölött.
  Hiába próbáltam kiszabadulni, nem voltam rá képes.
  Felhúzott a földről. A többiek minden "nyomot" eltüntettek, ami azt bizonyítaná, hogy itt jártak.
  Az egyikük egy kendőt kötött a szemem elé, egy másikat pedig a számra. Ezáltal nem láttam semmit, és beszélni se tudtam. Valahonnan szereztek kötelet is, és azzal kötözték meg a kezemet.
-Indulj! - Lökdösött Peter. Beültettek egy autóba.
  Fogalmam sem volt arról, ki hol van. Csak abban voltam biztos, Peter mellett ülök.
  Az úton többször is megpróbáltam kiszabadulni. Sikertelenül. Nem volt más választásom, mint beletörődnöm, hogy elraboltak.
  Nem tudom, hogyan, de akaratom ellenére elaludtam. Arra számítottam, megint találkozni fogok Clairrel. De nem. Ezúttal nem jött. Talán ez lett volna az a veszély, amit annyira emlegetett? Vagy csak az én megérzésem volt, hogy történni fog valami, és Clairen keresztül közölte a tudatalattim?
  Apránként tértem magamhoz. Egy számomra idegen helyen feküdtem.

  A szoba teljesen üres volt. Nem volt benne semmi.
  Feltápászkodtam a földről. Az ablakokon nem lehetett kilátni, mert be voltak deszkázva. Csak egy-két fénysugár tudott bejutni rajta. Megkíséreltem kinyitni az ajtót, abban reménykedve, ha nyitva van, nem vesz észre senki, és feltűnés nélkül el tudok szökni.
  Egy folyosóra léptem ki. Először azt hittem, nincs itt senki. Valaki mégis elkapott, és magához rántott.
  Sikítani akartam, de a kezét a számra tette.
-Innen nem fogsz elszökni. Ha rajtam múlik, nem. - Az ismeretlen átráncigált egy másik helyiségbe, ami valószínűleg a nappali lehetett.
  Ott akkorát taszított rajtam, hogy kis híján elestem, de ő és egy másik megragadták a kezemet. Két oldalról tartottak Peter előtt.
  Nem a szemébe néztem, hanem a negyedik férfit, aki a szoba másik végében állt egy ajtó támlájának támaszkodva.
-Nézz rám! - Utasított Peter.
  Mivel nem tettem, felállt, és csak akkor állt meg, mikor egészen közel volt hozzám. Látszott rajta, most is be van lőve.
  A másik két férfi elengedett. Az egyikükre csak most ismertem rá. Elliot volt az.
  Peter a derekamnál fogva húzott magához. Próbáltam ellökni magamtól.
-Eressz el! - Követeltem.
-Ó, nem. - Ellenkezett Peter. - Elfelejtetted, mit mondtam a múltkor?
  Az arca egyre közelebb került az enyémhez. Akkor minden erőmet összeszedtem, és egy nagyot löktem rajta. Ennek az lett az eredménye, hogy egy pillanatra elengedett, de újra rám vetette magát, és ezúttal elterültünk a földön.
  Peter erősen megragadta a vállam, mire nekem nem tudom, hogyan, de sikerült oldalba rúgnom. Ő fájdalmasan felüvöltött.
-Engedj el! - Sziszegtem.
  Mikor végre leszállt rólam, én is felkeltem. Csakhogy egyből vissza is zuhantam, mivel Peter visszakézből arcon ütött.
  Az ütés helye már-már égette a bőrömet.
-Hé, vidd vissza! - Adta ki a parancsot Peter. - És maradj is ott! A végén még tényleg sikerül megszöknie.
  Az idegen felsegített. Barna haja, kék szeme volt. Óvatosan fogta meg a karomat, és kísért vissza a "tömlöcömbe".
  Leültem az egyik sarokba. A férfi leült mellém. Ekkor vettem csak észre, hogy a felsőm cafatokban lóg rajtam.
  Az ismeretlen levette az ingét, és felém nyújtotta. Rajta egy fehér póló maradt.
-Tessék. Vedd ezt fel! - Szólalt meg barátságosan.
-Köszi. - Elvettem a kezéből, és felvettem. A tönkre ment felsőt pedig letettem magam mellé.
-Mi a neved? - Érdeklődött.
  Azt hittem, tudja, úgyhogy mikor megkérdezte, meglepődtem. De ennek ellenére válaszoltam.
-Diamond Grey.
-Lucas Thompson vagyok. Hívhatsz Lukenak is, mint a többiek.
-Örülök, hogy megismertelek. - Mondtam. - Úgy tűnik sokat leszünk együtt az elkövetkezendő időben.
  Luke bólogatott.
-Te nem látszol drogosnak. - Jegyeztem meg kis idő elteltével.
-Mert nem is vagyok az. - Értetlenül néztem rá. De akkor mit keres itt ezekkel az emberekkel? - Látszólag tudta, mire gondolok, mert válaszolt is. - Jim a testvérem, és ő mindig Elliottal és Peterrel lóg. Én pedig nem tudok máshova beilleszkedni. Én nem drogozok velük, csak a bajból húzom ki őket, ha már nem tudnak, mit tenni.
  Figyelmesen végighallgattam a történetét. Szóval ő csak egy átlagos srác, aki szeretne beilleszkedni. Tőle nem kell félnem. Ő biztos, hogy nem fog bántani.
-Nem vagy éhes? - Kérdezte, miközben az órájára nézett.
-Miért, mennyi az idő? - Addig csúsztam lejjebb a fal mellett, míg nem feküdtem.
-Fél egy van. Hozok ebédet. Nem próbálsz meg elszökni, ugye? - Érdeklődött bizalmatlanul.
-Egyedül semmi esélyem se lenne. - Emlékeztettem bágyadt hangon.
-Ez igaz.
  Kiment a szobából, de a biztonság kedvéért még egyszer visszanézett.

7. fejezet

-Tudod, ki vagyok? - Hallottam egy hangot a terem másik végéből, mire felkaptam a fejem.
  Az idegenen egy símaszk volt, kezében egy kést tartott. Farmer és pulcsi volt rajta. Felém közeledett.
  Teljesen ledermedtem. Most mit tegyek? Egyre közelebb és közelebb jött.
-Tudod, ki vagyok? - Ismételte meg a kérdést.
  Fogalmam sem volt, ki ő. Végignéztem rajta. Magas, szemei nagyon sötét barnák, szinte már feketék. Vállai szélesek. Még így, bő pulcsin keresztül is látszott, hogy igencsak izmos. Ezeket a tulajdonságokat végigfuttattam a fejemben.
  Megráztam a fejem, jelezve, nem tudom.
-Te... ölted meg... Patriciat? - Kérdeztem akadozva.
-Nem. Én csak segítettem. - Ekkor már teljesen közel volt.
  Megfogta a kezem, hogy ne tudjak elmenekülni. A kést tartó kezét felém lendítette. Annyira el tudtam hajolni, hogy ne találjon el.
  Nem tudtam elképzelni, mégis miért maradt itt megölni engem. El akartam futni. Minél messzebb. Féltem ettől az embertől.
  Megint meg akart szúrni a késsel, de felfigyelt valamire. Vijjogó hang hallatszott a klub előtt. Egy sziréna. Ideértek a rendőrök.
  A férfi ellökött magától, mire én a földre zuhantam. Az ismeretlen futásnak eredt. Nem láttam, merre futott. Nem is érdekelt. A rendőrök berontottak.
  Az egyik rendőr felsegített a talajról.
-Te vagy Diamond Grey? - Kérdezte barátságos hangon. Bólintottam. - Én vettem fel a telefont. A nevem Matthew Carlisle. Nyugodtan szólíts Mattnek.
  Matt nem lehetett huszonnyolcnál idősebb. Rövid szőke haja, kék szeme volt. Nagyjából olyan magas volt, mint én.
-Jól vagy? - Érdeklődött.
-Igen, leszámítva, hogy meg akart ölni. - Válaszoltam savanyúan.
-Hol van a test? - Tért rögtön a lényegre egy idősebb rendőr.
  A hátsó ajtó felé mutattam.
-Ismerted az áldozatot? - Kérdezte pár perc elteltével az idősebb nyomozó.
-Szerintem ő lehet... Patricia. Bár kint sötét van, így... nem biztos, hogy... jól láttam. - Magyaráztam zavartan, abban reménykedve, hogy Patricia még életben van, és csak én képzeltem ezt az egészet.
-Mit láttál vagy hallottál? - Faggatott tovább megállás nélkül.
-Hát... Ööö... Én... Valaki sikított, és volt egy nagy durranás... És akkor... kiszaladtam... megnézni, mi folyik odakint. - Próbáltam visszaemlékezni.
-De a lányt leszúrták, nem lelőtték. - Akadékoskodott.
-Lehet, hogy figyelmeztető lövés volt. - Szólalt meg Matt is.
-Talán. - Értett egyet.
-Kérem, engedjenek oda! - Hallottam egy ismerős hangot kintről.
-Vigyék innen! - Intézkedett az idősebb. - Így is túl sok a kíváncsiskodó.
  A nyitott ajtón keresztül megláttam, ki akart idejönni. Patrick egy rendőrrel vitatkozott.
  Odarohantam hozzájuk. Kint hűvös szél fújt. Az eső is elkezdett szemerkélni.
-Hadd jöjjön! - Kértem a középkorú férfitól.
  A rendőr fintorral az arcán arrébb állt.
-Mit keresel itt? - Kérdeztem halkan.
-Láttam, hogy erre jöttek a rendőrök, és azt hittem, neked esett bajod.
-Diamond... - Szólt Matt.
-Igen?
  Visszamentem az épületbe. Patrick követett. Bent Matt és az idősebb férfi várt.
-Meg tudod adni a főnököd számát?
-Hogy? - Elsőre nem értettem, kire gondolnak, de aztán megértettem. - Én nem dolgozok itt.
-Akkor mit kerestél itt? - Akadékoskodott megint az öregebb. Egyértelműen lejött, ő a szigorúbb.
-Tommy, hadd mondja végig! - Kérte Matt.
-A barátnőm, Jade itt dolgozik, de néha beugrok helyette, mert ő is sokat szokott segíteni a kertészetben.
-És az ő számát meg tudod adni?
  Kikerestem a telefonomból a számot és elmondtam nekik.
-És te? - Fordult Patrickhez. - Miért akartál annyira idejönni? - Kérdezte gyanakodva.
  Patrick nem válaszolt azonnal, így kitaláltam valami hülyeséget.
-Ő a barátom, és aggódott értem. - Próbáltam nem hadarni, mert akkor biztos rájött volna, hogy hazudok.
  Éreztem, hogy mögöttem Patrick rázkódik a nevetéstől.
-Hogy nézett ki a támadó?
  Amire emlékeztem, azt mind elmondtam nekik. Mikor kifogytak a kérdésekből, azt mondták, hazamehetek.
-Gyere szívem, majd én hazaviszlek. - Patrick próbálta elrejteni a nevetését. Előlem nem sikerült neki.
  Megfogta a kezem, és kivezetett a parkolóhoz. Addigra már szakadt az eső. A szél is még jobban fújt.
  Csak most jutott eszembe, hogy mi van, ha Patricknek köze van a lány halálához, és a rendőr se tévedett túl sokat? Azt mondta, szerinte, előbb fogunk találkozni, mint hétfő. Vajon ezt így értette?
-Ez mire volt jó? - Kíváncsiskodtam, mikor beszállt.
-Te mondtad, hogy a barátod vagyok. Akkor gondolom el is kell hitetni velük, hogy ez így van.
  Ebben igazat kellett adnom neki. Viszont a még mindig futkosott a hátamon a hideg, az előbbi elméletemtől. Ki tudja, milyen ember Patrick? Gyakorlatilag nem is ismerem igazán, de nem tudnám elképzelni gyilkosként.
  A kocsi ablaktörlője a lehető leggyorsabban járt. Már a városon kívül jártunk, amikor a köd is körül vett minket, és két méternél messzebb nem láttunk el. Az eső lassan átváltott jégre.
  Patrick leállította a kocsi motorját. A nagy semmi közepén álltunk.
-Ilyen időben nemfogunk tovább menni. - Jelentette ki.
  Mikor már tíz perce állhattunk, kezdtem fázni.
  Patrick átmászott hátra, lehajtotta az egyik ülés támláját, és elővett valamit a csomagtartóból.
-Gyere!
  Szó nélkül engedelmeskedtem, bár elképzelni sem tudtam, vajon mit akarhat.

-Ez a vacak múlt héten elromlott, így most nem működik a fűtés. Remélem ez is jó lesz. - A négyszögletű valamit széthajtogatta. Egy takaró volt az.
  Rám terítette.
-Próbálj meg aludni! - Javasolta.

-Te nem fázol?
  Megrázta a fejét.
  Nekidőltem Patrick vállának, és rá is terítettem belőle, mert nem hittem neki.
  Sikerült hamar elaludnom. De, amikor megláttam Clairt, tudtam, megint valami érthetetlen dolgokat kezd el majd mondani.
  Egy erdőben sétáltunk. Ősz volt. Clair szótlanul ment előttem. Egy kanyarban eltűnt a szemem elől.
  Futottam, azt remélve, talán utolérem. De nem.
-Diamond, vigyázz! Egyre közelebb van.
-Ki vagy mi? - A hangom kétségbeesett volt.
-A veszély... - Kezdte, de hirtelen elhallgatott. - Majd máskor beszélünk. Most mennem kell.
  Erre én is magamhoz tértem. Kint még mindig sötét volt, de a vihar már elvonult.
  Feltűnt, hogy nem olyan pózban vagyok, mint mikor elaludtam. Feküdtem. Ezzel nem is lett volna semmi bajom, de egy kéz a derekamnál fogva a hozzá tartozó emberhez láncolt.
  Amint a szemem hozzászokott a sötétséghez, a hasamra fordultam.
  Patrick nézett szembe velem. Egyikünk sem mondott semmit. Végül én törtem meg a csendet.
-Ez egy kicsit kínos.
-Te pedig egy kicsit pimasz vagy. Nem gondolod? - Néztünk farkasszemet.
  Megpróbáltam felülni, de Patrick nem volt hajlandó elengedni a derekamat.

1. Díjam

Megkaptam az első díjamat Chateryne Gray-től, a Love Hurts írójától. Nagyon szépen köszönöm neki a díjat.

Szabályok:

1. Tedd ki a logót a logót a blogodra! - Kitettem. :)

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad! - Megköszöntem. :)

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Küldd tovább 7 írónak! (Ne felejtsd el belinkelni a blogjukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

7 dolog rólam:

1. Amikor a gép előtt ülök, mindig szól a zene. Különben nagyon nagy a csend.

2. A kedvenc együttesem a Sunrise Avenue.

3. Hét éve tanulom a német nyelvet, és egy hete kezdtem el az angolt.

4. A legjobb barátnőim blogjára nem tudok megjegyzést írni. Véleményem van róla, de ha komit kéne hozzá írnom, az már nem olyan egyszerű.

5. Ha tehetem szabadidőmben gitározok. Még nem megy olyan jól, de majd csak lesz belőle valami. :)

6. Imádok olvasni. Amikor leülök, hogy "Na, most ezt el fogom olvasni.", akkor ne szóljon hozzám senki.

7.Szeretem a történetekben a váratlan fordulatokat.

7 író, akiknek tovább küldöm:

1. Kili Csili  http://afilmforogtovabb.blogspot.com/

2. monAa  http://asorslevelei.blogspot.com/

3. Dreamcatcher  http://fallingangelwords.blogspot.com/

4. Hailey  http://www.szivszilankok-hailey.blogspot.com/

5. ANGYAL  http://arnyakkozott-angyal.blogspot.com/

6. Holdfény  http://carolinebrianaelete.blogspot.com/

7. klauu  http://mirabella-klauu.blogspot.com/

6. fejezet

-Volt egy kis "balesetem". - Próbáltam a lehető legkevesebbet elárulni.
-Chauncey most épp a városban van. De hamarosan hazaér.
-Kérsz valamit inni? - Fordultam Tyhoz. Megrázta a fejét.
  A hűtőhöz sétáltam. A fagyasztóban nem találtam jégkockát. Innentől kezdve pedig nem is érdekelt, mit mondott az ápolónő.
-Mi történt? - Értetlenül bámultam Robertre, aki épp most szelt ketté egy paradicsomot. - Úgy értem, mi volt az a baleset?
-Elestem a lépcsőn, és bevertem a fejem. - Hazudtam.
  Ty kölcsönkérte a kocsimat, hogy visszajusson a harmadik órára. Nem sokkal azután, hogy elment Chauncey is megérkezett. Mikor bejött a nappaliba, én egy filmet néztem. Annyira nem figyeltem, hogy fel is fogjam miről van benne szó.
-Hát te? A kocsid az előbb jött velem szembe. - Leült mellém.
-Elestem, és bevertem a fejem. Ty pedig hazahozott.
  Szerencsére mindketten elhitték a történetet, és nem fogtak gyanút. Az igazat semmiképpen nem akartam elmondani nekik. Bőven elég lesz, ha majd az iskolában meghallom a pletykákat.
  Egész délelőtt egy helyben ültem. Nem volt kedvem semmihez.
  Másra se tudtam gondolni, csak Peterre. Nem akartam elhinni, hogy mit akart tenni. Egyszerűen képtelenségnek tűnt.
  Lassan telt az idő, így mikor meghallottam a kocsim ismerős hangját a ház előtt, örültem. Kimentem megnézni, melyikük jött. Arra számítottam, hogy csak Jade jön, de Ty is vele tartott. Két autóval jöttek. Az enyémmel és Tyéval.
-Sziasztok! - Üdvözöltem őket, majd felmentünk a szobámba.
  Jade és én az ágyamra ültünk, Ty pedig egy széken foglalt helyet.
-Diamond, ez után már tényleg azt mondom, hogy nem kell este helyettesítened. - Jade arca komoly volt. Nem értem, miért hiszi azt, hogy nem tudok beugrani helyette.
-De én szeretnék menni. - Ellenkeztem.
-Jade, hagyd rá! Egyértelmű, hogy fogod tudni lebeszélni róla.
  Úgy tűnt, Ty egyet ért velem.
-Rendben. - Jade megadóan felemelte a kezét.
-Diamond, tudom, hogy majd csak decemberben lesz a bál, de meg kell tudnom, hogy eljönnél-e velem. Mit mondasz?
  Nem tudtam, mit válaszoljak Tynak. Nem voltam biztos benne.
-Hát... - Igen vagy nem? Pedig ez egy egyszerű kérdés. - Ezt még átgondolom. - Tértem ki a válasz elől.
  Az egész délutánt beszélgetéssel töltöttük. Hat körül járhatott az idő, amikor elmentek. Tehát maradt még három órám, mielőtt a városba kéne mennem.
  Kimentem a kertbe, hátha tudok segíteni valamit Chauncey.
-Szedhetnél egy kis almát. Caro felhívott, hogy holnap ő és Michelle átjönnének. Azt szeretnék, ha csinálnátok almás pitét.
  Egy létrát nagy nehezen elvittem az egyik almafáig. Ezúttal megfogadtam Patrick tanácsát, és nem másztam olyan magasra. Semmi kedvem nem volt megint a kórházban kikötni.
  A vödör nem telt meg olyan gyorsan. Semmi kedvem nem volt sietni.
  Mikor leszedtem, a létrát ott hagytam a fának támasztva. Az almát pedig a kinti asztalon hagytam.
  Gyorsan ettem valamit vacsorára, majd felmentem a szobámba átöltözni. Kint sokkal jobb idő volt, mint reggel, így egy rövid ujjú póló és a farmer mellett döntöttem.
-Diamond, Robertnek és nekem most azonnal Seattlebe kell utaznunk. Vasárnap jövünk, rendben?
-Aha. Sziasztok! - Beszálltak Chauncey kocsijába, és elhajtottak.
  Rövidesen nekem is indulnom kellett Jadehez.
  Amikor megpróbáltam elindítani az autómat, az felmondta a szolgálatot. Taxit hívtam.
  A mai nap után nem gondoltam volna, hogy időben oda fogok érni. De szerencsére sikerült.
  Bementem a szórakozóhelyre. Teljesen üres volt. A barátnőmet a pult mögött vettem észre.
-Hogyhogy nincs itt senki? - Érdeklődtem.
-Előbb vége lett a bulinak. Úgyhogy neked már csak takarítanod kell.
  Végignéztem a helyiségen. Mindenfelé szemét hevert a földön.
-Nekem mennem kell. Köszi, hogy beugrasz.
-Nincs mit.
  Jade futva távozott. Egyedül maradtam. A raktárból előkerestem egy seprűt, és elkezdtem tisztaságot varázsolni erre a helyre.
  Egy idő után annyira megfeledkeztem magamról, hogy elkezdtem dúdolgatni az egyik kedvenc számomat, az Angels On A Rampage -t.
  Már majdnem befejeztem a sepregetést, amikor valami a tarkómnak nyomódott. Megijedtem.
-Kérek minden pénzt a kasszából. - Mondta egy eltorzított, mély hang. Biztos voltam benne, a tulajdonosa férfi.
  Ahogy elindultam remegő lábakkal, az alak elkezdett nevetni. Az ismeretlen tárgy eltűnt a tarkómtól.
-Bocs, de ezt nem tudtam kihagyni. - Nevetett tovább. Ekkor ráismertem.
  Megpördültem, hogy szembe nézhessek vele.
-Patrick. - Mondtam ingerülten.
-Sajnálom. De amikor megláttalak az egyik ablakon keresztül... Ezt nem tudtam kihagyni. - Az arcom láttán megpróbálta visszatartani a nevetést. Utána másfelé terelte a szót. - Gondolom szeretsz énekelni.
  Éreztem, hogy az arcom tűzvörösre vált. Szóval hallotta.
-Mióta dolgozol itt? A múlt héten is jártam errefelé, de akkor nem láttalak. - Mondta, mikor rájött, nem fogom kommentálni az előbbi megjegyzését.
-Mert nem dolgozok itt. Néha beugrok Jade helyett. Ha nem haragszol, nekem most dolgom van. Majd hétfőn találkozunk.
  Már majdnem kint volt a szabadban, amikor visszafordult.
-Vagy sokkal előbb.
  Megkérdeztem volna, ezt hogy érti, de ő eltűnt.
  Ott folytattam, ahol abbahagytam. A szemetet kivittem a hátsó ajtó mellett álló kukához, majd felmostam. A barnás szürkésre változott vizet kiöntöttem.
  Épp készültem leoltani a villanyt, amikor egy vérfagyasztó sikoly törte meg az éjszaka csendjét. Ezt egy nagy durranás követte. A hátsó ajtó felől jött.

  Odarohantam. Mivel a hátsó ajtó egy sikátorszerűségbe nyílik, a sötétben szinte semmit nem láttam. A szemem pedig csak nehézkesen szokott hozzá. Mikor végre valamennyire sikerült neki, az út közepén egy furcsa kiemelkedést pillantottam meg.
  Nem tudtam, mi az. Amikor legutóbb erre jártam, még nem volt itt. Közelebb merészkedtem.
  Egy test volt. Egy halott. Nagyjából két méterre lehettem tőle, ennek ellenére akarva-akaratlanul felismertem. Először a zöld hajáról tudtam megállapítani, ismerem.
  Patricia Herbert ott feküdt előttem holtan.
  Rémületemben felsikítottam. Mi van ha a gyilkosa még mindig itt van? Engem is megöl? Ez a gondolat még jobban megrémített.
  Kezdés képen egy könnycsepp gurult végig az arcomon. Azután még egy, és még egy. Mit tegyek?
  Hívnom kéne a rendőrséget. A lábam nem akar megmozdulni. A szemem egyre csak a lány halott testét nézte.
  Pár méterre tőlem valami megmozdult. Ez adott egy löketet. Ha a gyilkos az, akkor el kell tűnnöm innen minél előbb. Visszarohantam. Az ajtót becsaptam, de ahhoz nem volt türelmem, hogy a rengeteg kulcs közül kikeressem, melyikkel tudom bezárni.
  Tárcsáztam a rendőrséget. Egy férfi vette fel.
-Halló! Baker City-i Rendőrség. - A hangja megnyugtató volt számomra.
  Nagy nehezen sikerült elmondanom, amit akartam. Szerencsére a sírásomon keresztül is megértette.
-Nyugodjon meg! Mindjárt ott leszünk. - Ezzel letette a kagylót.
  Leültem egy székre, és ott folytattam a sírást.
  Az csak most jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha a gyilkos itt van az épületben? Összehúztam magam, és vártam a rendőrök érkezését.

5. fejezet

Nagy nehezen sikerült valami köszönöm félét mondanom.
  Kinyitottam a matek füzetemet, és a végébe bemásoltam a kémiát. Közben lassan bejöttek a többiek is a terembe.
  Meg kell hagyni, Patrick szépen ír. A legtöbb fiúnak az írását nem lehet elolvasni.
  Amíg másoltam Ty is helyet foglalt a terem másik végében.
  Ahogy visszaadtam a füzetét, belépett a tanárnő. A keze papírlapokkal volt tele. Mielőtt elért volna az asztalig minden kiesett a kezéből. Szinte mindenki nevetett. A hozzá legközelebb ülőt - aki egyben a leghangosabban is nevetett - megkérte, hogy szedje össze.
  Ha jól emlékszem, talán Peternek hívják.Ő Patricia testvére. Ha jól gondoltam, nem igazán izgatja a húga eltűnése. Olyan, mint az apja. Drogfüggő.
-Nem is mondtad, hogy eltűnt a húga. - Mondtam Jadenek.
-Tényleg? Pedig azt hittem.
-Könyveket, füzeteket a táskába! Csak egy toll legyen előttetek! - Harsogta a tanárnő, majd elénk tett három lapot, melyek tele voltak feladatokkal.
  A tanárok között ő az egyetlen, aki ilyen szigorúan veszi a dolgozatírást. A többit nem zavarja, ha kint vannak a cuccaink a padon, hisz egyből észreveszik, ha valaki csalni akar.
  Az egyik legjobb tanárunk Krysta. Ő tartja a történelmet, és már akkor észreveszi, hogy ki akar csalni, amikor belép a terembe. Egyben ő legviccesebb tanárunk is. Szeret viccelődni. Olyan óránk is van, amikor elbeszélgetjük az időt, és nem tanulunk semmi újat.
-Kezdhetitek. - Mondta a tanár.
  Megfordítottuk a lapokat. Szerintem nem volt nehéz. Amikor befejeztem Jade még csak az első lapon tartott. Amikor észrevette, hogy én kész vagyok, a szájával a "Segítesz?" szót formálta.
  Mivel legelöl ültünk, megráztam a fejemet. A tanár egyből észrevenné.
  A tanár hirtelen felállt. Azt hittem, hogy hozzánk fog jönni, de tévedtem. Az útját Peter és a padtársa, Elliot felé vette.
-Mi ez? - Kérdezte fennhangon a tanárnő.
  Kivett valamit Peter kezéből.
-Belőtték magukat. - Jött egy szemtelen hang a terem másik végéből.
-Hurrá! Észrevette. - Mondta gúnyosan Jade.
  Ha nem vette volna észre, év eleje óta ezt csinálják. Sőt már tavaly is ez ment. A tanárok békén hagyják őket. Tudják, hogy semmire sem mennek azzal, ha elveszik tőlük.
-Tudom. - Válaszolta idegesen a tanárnő. - Hogy került ez hozzád? - Fordult ismét Peterhez.
-Na, vajon? - Ezt természetesen költői kérdésnek szánta. - Az apámtól.
-Most azonnal menj az igazgatóhoz! - Parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
-Ő se tud tenni ellene semmit. - Mondta egy másik hang.
-Mondja, maga nem akarja kipróbálni? - Kérdezte Elliot.
-Még csak az kéne. - Tromfolta le Peter. - Én inkább másnak adnék ebből a cuccból.
  Ahogy kimondta rám nézett. Az arcán széles vigyor terült el.
-Neki. - A mutatóujjával felém bökött, mire az egész teremben nagy nevetés támadt.
-Ezt most komolyan gondolja? - Jade teljesen fel volt háborodva.
-Mint látod... - Válaszoltam nyugodtan. Engem ez az egész hidegen hagyott.
  Egyszer Clair is kipróbálta titokban. Utána pedig nagyon rosszul érezte magát. Pont rajtakaptam, amikor kipróbálta. Megígértem neki, hogy anyáéknak nem fogok szólni. De akkor megfogadtam, hogy soha sem fogom kipróbálni, vagy rászokni.
  A tanárnőnek elege lett az egészből. Kirontott a teremből és az igazgatói iroda felé vette az irányt.
  Amikor az osztály nagy része meggyőződött arról, hogy elment, a dolgozatokat összegyűrték és a kukába dobták.
  Peter pedig előre jött. Arrébb söpörte a lapokat és felült az asztalra.
-Nem kérsz? - Tette le elém a drogot.
-Kösz, de inkább nem. - Ráztam meg a fejem.
-Csak egy csíkot. - Győzködött tovább.
-Ha nem hallottad volna, nem kérek. - Mondtam még egyszer, most már idegesen.
 Miért pont engem nézett ki? Nem talált mást?
-Hú, de tüzes kedvében van valaki. - Nevetett.
-Volnál szíves elmenni? - Szólt közbe Jade.
-Hát... Nem is tudom... Pedig olyan jól szórakozok.
  Lecsúszott a padról. És amikor úgy tett, mintha elmenne, még egyszer visszafordult. Megfogta a karom, és magával húzott, kifelé a teremből.
  A drogosok fütyültek, és "Ejha!" meg "Ez igen!" kiáltásokat hallattak. A többiek megint csak nevettek. Amikor Jade utánam akart jönni, Elliot visszatartotta.

-Engedj el! - Kiáltottam. A folyosó csak úgy visszhangzott. Ő csak még erősebben markolta a karom, és még gyorsabbra vette a tempót. Futnom kellett, ha nem akartam elesni.
  A régi iskolarészbe vitt, ahol már nem tartanak órákat, mert már omladozik. A falak tele vannak firkálva mindenfélével. A plafon darabkái a földön hevernek. Úgy tervezik, hogy majd két hét múlva fogják lerombolni.
  A legfelső emeletre vezetett.
  Ott nekinyomta a hátamat a falnak. A kezeit a fejem mellett a falnak támasztotta.
-Engedj el! - Ismételtem el az előbbi követelésemet.
-Harapós kedvedben vagy ma. - Állapította meg.
  Kibújtam a karja alatt. Futottam. Nem jutottam messzire. Ellökött. A fejem keményen koppant a hideg talajon. Peter hanyatt fordított, majd a hasamra ült, karomat a térde alá szorítva.
  Jobbra-balra forgolódva próbáltam kiszabadítani magamat alóla. Hamar rájöttem, ezzel csak egy csomó energiát pocsékolok el. Abbahagytam.
-Tudod, milyen régóta várok erre? - Az arca majdnem hozzáért az enyémhez. Az arcát megint egy széles mosoly terítette be.
  Nem tudtam, mióta. Nem is érdekelt.
  Peter hirtelen hátrahanyatlott. Valaki leráncigálta rólam, majd behúzott egyet Peternek.
-Hagyd őt békén! - Mondta keményen Ty, aztán az egyik falnak lökte Petert.
-Gyere! - Felsegített a földről. - Menjünk innen!
-Köszönöm.
-Semmiség. Örülök, hogy nem esett bajod. Nehezen találtalak meg.
  Az újabb részen az igazgató várt minket. Amikor meglátott, fellélegzett.
-Jól vagy? - Kérdezte aggodalmasan.
-Persze.
-Ty, azért elkíséred az ápolónőhöz, hogy megnézze tényleg nincs-e semmi baja?
-Természetesen.
-Ó! És Diamond. - Szólt utánunk az igazgató. - Ha nem akarsz, nem muszáj bemenned ma több órára. Nyugodtan menj haza! -Bólintottam. - Ty, hazaviszed?
-Természetesen, Mr. Brunger.
  Csendben mentünk egymás mellett.
  Ezért az egészért valahol legbelül a tanárt okoltam. Ha békén hagyja őket, akkor ez nem történt volna meg.
  Az ápolónő megvizsgált, és kijelentette, azon kívül, hogy van egy pukli a fejemen, nincs semmi bajom. Azt tanácsolta, amint hazaérek, tegyek rá egy kis jeget. Amint végeztünk kicsengettek az óráról.
  Az ajtó előtt Ty és Jade várt rám. Jade ugrándozott örömében.
-Mit tett veled? - Érdeklődött Jade.
-Semmit. Ty épp jókor jött.
-Én is mentem volna, de Elliot az utamba állt. És elmondta, hogy mit tervez Peter.
-Én pedig kis híján majdnem átéltem a tervét. - Mondtam hűvösen.
-Hazavigyelek? - Érdeklődött Ty. Bólintottam.
-De előbb elmegyek a táskámért.
-Itt van. - Szólt Jade. - Majd délután beugrok, most sietnem kell órára. Szia!
  A kezembe nyomta a táskát, és elment.
-Mehetünk? - Megint bólintottam.
  A parkoló üres volt. Sehol egy lélek.
  Épp be akartam ülni, mikor Ty megállított.
-Így akarsz vezetni?
  Válasz helyett a kezébe nyomtam a kulcsokat.
  Hamar a kertészethez értünk.
  Ty bekísért.
-Hogyhogy már meg is érkeztél? - Kérdezte meglepetten Robert.

4. fejezet

Alighogy végeztünk az ebéddel, hallottuk, hogy egy autó áll meg a ház előtt.
-Én leléptem. - Mondta Jade, miközben összeszedte a cuccait. - Vigyázz magadra! Jut eszembe... Holnap nem kell beugranod helyettem, nem akarom, hogy...
-Szívesen megyek. Nem lesz semmi baj. - Bizonygattam.
-Biztos? Mert kereshetek mást...
-Biztos. - Vágtam közbe. - Addig is lefoglalom magam. De ma nem szerda van? - Emlékeztem vissza a Patrickkel való beszélgetésemre. - Patrick azt mondta, mintha tegnap előtt vitt volna be.
-Nem. Ma csütörtök van. Szerintem fáradt lehetett, és összafolytak a napok. És visszatérve... Ha történik valami, nem mondhatod, hogy nem szóltam. Majd holnap találkozunk. Szia!
-Szia!
  Pár perccel azután, hogy elment, Chauncey lépett be az ajtón.
-Jól vagy? - Megölelt, majd lehuppant mellém a kanapéra.
-Aha.
-Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt. Egyszer bementem a kórházba, de nem voltál magadnál. Robertnek kellett segítenem.
  Robert Chauncey egyik régi ismerőse. Nashvilleben lakik.
-Tudom. Patrick mondta.
  Ahogy kimondtam a nevét, eszembe jutott, vajon mit csinál. Remélem alszik. Ahogy kinézett... Csodálom, hogy a fiúk engedték a kormány mögé ülni.
-Ő vitt be, ugye? Mintha Patricket mondott volna a nővér.
-Igen.
-Nekem most ki kell mennem a kertbe. Hétre Robert is ideér a városból.
  Felmentem a szobámba. Elővettem a könyveimet. Muszáj lesz egy kicsit tanulnom. Jade mondta, hogy kedden bejelentette a matek tanárnő a pénteki témazárót.
  Nem tudtam a leckére koncentrálni. A gondolataimat folyton az kötötte le, hogy mi is történt hétfőn. Nem fért a fejembe, hogy hogyan sikerült leesnem a fáról.
  Csak akkor vettem észre, hogy már hét óra is elmúlott, amikor Robert hangját hallottam a földszintről. Akkor betettem a könyveimet a táskámba, és lementem keresni valamit vacsorára.
-Szia! - Üdvözölt Robert, amikor kinéztem a konyhaablakon keresztül a kertbe.
-Helló. - Intettem neki.
  Nem voltam éhes, így csak egy teát ittam. Utána elmentem lezuhanyozni, és aludni.

  Álmomban megint Clairrel voltam. Egy tengerparton sétáltunk. Nem érdekelt, merre vagy hova tartunk, csak mentem Clair után. Örültem, hogy vele lehetek. Szerettem volna megkérdezni, mire gondolt a múltkor, de féltem, ha megszólalok, minden eltűnik.
-Tudod, szeretnék mindent elmondani, hogy megértsd. De nem tehetem...
-Miért nem? - Megfogtam a vállát, és megfordítottam, hogy a szemébe nézhessek. - Clair, a múltkor azt mondtad, élsz. Ez igaz? Vagy én őrültem meg? Kérlek... Ha igaz, tudnom kell, hol vagy. Megkereslek.
  Nem értem, miért hiszek az álmomnak. Hiszen Clair meghalt, és csak én ragaszkodom ennyire az emlékéhez. Az nem lehet, hogy még él. Biztos képzelődöm. Nem kéne elhinnem, amit csak egy álomban hallok.
-Jön a vihar. - Nézett a tenger felé.
-Clair... - Próbáltam erősködni, de ő félbe szakított.
-Mennem kell. De ígérem, fogunk még találkozni.
  Megfordult, és lassan eltűnt a szemem elől. Én pedig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és nem tudtam megmozdulni. A lábam nem akart engedelmeskedni.
-Clair! - Kiáltottam utána, annak ellenére, hogy tudtam, már nem hallja.
  Amikor felébredtem a testem zihált a zavartságtól. A levegőt akadozva vettem, minden egyes levegő vételben szenvedést éreztem. Szívem őrülten kalimpált a helyén, mintha most rögtön ki akarna ugrani a helyéről.
  Az ágyam mellett álló könyvespolcon lévő órára pillantottam. Majdnem hét óra volt.
  Lassan kimásztam az ágyból, és az ablakhoz vonszoltam magam, megnézni, milyen idő van kint. Kint fújt a szél, esett az eső. A szekrényemből lassan előkerestem egy farmert és egy fekete hosszú ujjú felsőt.
  Megfogtam a táskám, és elindultam lefelé. A táskát ledobtam a nappaliban egy fotelbe.
  Chauncey a konyhában ült a kezében egy bögrével és az újsággal. Robert még biztos aludt.
-Jó reggelt! Mit kérsz reggelire? - Pillantott fel az újságból.
-Semmit. Nem vagyok éhes. - De azért megittam egy bögre tejet.
-Tudtad, hogy eltűnt Patricia Herbert? - Megráztam a fejem. - Azt hittem, Jade említette neked. Ő az a lány, akinek zöld a haja, az apja iszik és drogozik, az anyját pedig pszichiátrián kezelik, ugye?
-Igen, ő az.
  A bögrét betettem a mosogatóba, felkaptam a táskám a nappaliból, majd felhúztam a cipőmet és a kabátomat.
-Minden megvan? - Kérdezte Chauncey.
-Igen.
-Biztos?
-Persze.
-Kocsikulcs? - Kérdezte.
  A homlokomra csaptam, és kivettem a kezéből a kulcsot.
-Majd délután találkozunk.
  A suli felé menet megcsörrent a telefonom.
-Értünk tudnál jönni? - Hallottam Jadet.
-Mindjárt ott vagyok.
  Leparkoltam Jadeék előtt, és dudáltam. Pár perc múlva Jade és Ty beszállt az autóba.
  Ahogy észrevettem Jade szándékosan úgy intézte, hogy Ty üljön mellém, ő pedig hátra.
-Bocs, hogy tegnap csak úgy elrohantam, de tudod... Számomra Chauncey még mindig ijesztő.
-Húgocskám, jobban tennéd, ha tőlem félnél. - Mondta Ty viccelődve.
-Már mondtam, hogy nem én voltam, hanem Caro és Michelle. - Védekezett Jade.
-Miért, mi történt? - Kérdeztem.
-Valaki este kicserélte a tornafelszerelésemet rózsaszín cuccokra.
  Elképzeltem Tyt tetőtől talpig rózsaszínben és nevetnem kellett.
-Mi olyan vicces? - Kérdezte Jade, mintha nem tudná, min nevetek.
-Szerencsére reggel az utolsó pillanatban észrevettem.
-Pedig megnéztelek volna azokban a cuccokban. - Nevettem tovább.
-Hidd el, nem akartad volna! - Ellenkezett Jade. - A lányok egy miniszoknyát, egy topot és egy tízcentis magassarkút tettek oda.

  Lassan megérkeztünk a suliba. Megpróbáltam keresni egy szabad helyet a bejárathoz közel, de nem találtam, csak a parkoló legtávolabbi részében, így futnunk kellett.
  Miért nem hoztam esernyőt?
-Tanultál matekra. - Kérdezte Jade, mikor már beértünk az ajtón.
-Kicsit. Te?
-Nem. Tegnap Ethannel elmentünk vacsorázni. És nézd, mit kaptam! - Ujjongott, miközben egy szív alakú medálra mutatott, ami a nyakában lógott. - Szép, ugye?
-Igen.
  A teremben nem láttam senkit, csak Patricket.
-Nem is tudtam, hogy velünk van órája. - Súgta nekem Jade.
-Én se. - Mondtam döbbenten. Hogy lehet, hogy még nem vettem észre, pedig mögöttem ül.
-Tessék. - Nyújtotta felém Patrick a kémia füzetét. - A szerdai anyag.

Nyár

Ausztriába megyek nyaralni a családdal. Így az elkövetkezendő egy hétben nem tudok frisset írni, és elérhető sem leszek.
Mindenkinek jó nyarat!

3. fejezet

Amint kiszálltunk, a fiúk is megérkeztek. Ki akartam nyitni az ajtót, de akárhogy kerestem a kulcsot a zsebemben nem találtam. Hol hagyhattam el?
-Nem tudja valamelyikőtök, hol van a kulcsom? - Kérdeztem.
-Tényleg. Majdnem elfelejtettem. - Mondta Patrick. A kezembe adta a kulcsomat.
  Nem volt otthon senki. Vajon arra számítottam, hogy Chauncey már itthon lesz?
  A többiek is bejöttek. Jade ragaszkodott hozzá, hogy ma itt marad velem, mert nem szeretné, ha valami bajom lenne.
-Tényleg nem kell itt maradnod. Én elleszek. - Győzködtem.
-A doki azt mondta, ma még pihenj. És Chaunceynek is megígértem, amíg haza nem ér, vigyázok rád.
  Végül nehezen de megadtam magam. Jade megkérte Tyt, vigye be az ikreket és Ethant a suliba. Nem sokkal utánuk Patrick is elindult.
  A délelőttöt a nappaliban töltöttem, és lemásoltam Jade füzeteiből a leckéket, miközben ő azt mesélte, milyen unalmas az iskola, ha nem vagyok ott. Csak Ethannel szokott rajtam kívül beszélgetni. Párszor közbeszúrtam egy igent vagy egy ühüm-öt.
  Elmesélte, hogy a fizika tanárunk megcsúszott a lépcsőn és eltörte a karját.
  Nem nagyon figyeltem rá. A gondolataim Clair szavai körül forogtak. "Veszélyben vagy." "Nem véletlen volt." "Én még élek."
  Még mindig nem akartam hinni neki. De ha él, akkor mit keresett a fejemben? És kit temettünk el? Lehet, hogy csak az altatótól hallucináltam.
-Diamond! Föld hívja Diamondot. Ezen síkon tartózkodsz még? - Jade a kezével az arcom előtt hadonászott. - Azt kérdeztem, mit kérsz ebédre? Túrós tészta jó lesz? Más nemigen van a hűtőben, amiből valamit kihoznék.
-Jaj, bocsi. Elgondolkoztam. Persze, jó lesz.
  Megvártam, míg eltűnik a konyhaajtóban, és visszatértem a gondolataimhoz. Végiggondoltam, mi történt azon a végzetes napon.

-Diamond, Clair! - Hangzott anya hangja a konyhából. - Kész a reggeli!
  Clair szobája és az enyém egymással szemben volt a folyosó végén. Így általában versenyeztünk, ki ér oda előbb. Általában egyszerre értünk oda.
  Először furcsának találtam, hogy csak két személyre van megterítve az asztalnál. De hamar rájöttem, hogy ők már ettek, mert készülnek valahova.
-Hova készültök? - Kérdeztem tőlük.
-Elugrunk a bevásárlóközpontba. Kell venni valamit, amiből ebédet csinálhatok. A konyhapulton megtaláljátok a palacsintát.
  Mielőtt elindultak anyu megpuszilt minket.
-Jók legyetek!
  Clair odament a hűtőhöz, és elkezdett kutatni benne. A szokásos reggeli előtti ivójoghurtját kereste. Felforgatta az összes összes polcot, de nem talált egyet sem. Aztán még egyszer és még egyszer körülnézett.
-Pedig tegnap szóltam anyának, hogy elfogyott. - Bosszankodott.
-Te is tudod, hogy tegnap péntek volt. És pénteken sokáig szokott dolgozni. Hozzak? - Kérdeztem. Tudtam, addig nem fog enni, amíg meg nem issza.
-Igen. Légy szí'! - Ragyogott fel az arca.
  Visszamentem szobámba keresni valami ruhát.
  Az asztalomon még mindig ott tornyosultak a nyáron készült képek. Mind arra várt, hogy beragasszuk őket egy fényképalbumba.
  A Michigan-tó másik oldalára utaztunk Ludingtonba. Clair meg akart tanulni szörfözni, mert én is ezt szerettem volna. De anyuék csak úgy tudták lebeszélni róla, hogy én se tanulhattam meg.
  Kinéztem az ablakon. Esett az eső, fújt a szél és ráadásul még köd is volt. A házunk mögött lévő erdő fáit szinte kicsavarta. Ennek ellenére felvettem az első meleg ruhát, ami a kezembe akadt, és egy sportcipőt.
  Az előszobában lévő fogasról leakasztottam a kabátomat. Vettem magamhoz pénzt, majd megkérdeztem Clairtől, mennyit hozzak.
-Szerintem anyáék fognak hozni, úgyhogy egy elég. - Válaszolta. Anyuék biztos fognak ma hozni, de náluk egy ilyen bevásárlás két-három óráig tart.
  Kiléptem a zuhogó esőbe. Mielőtt eláztam volna, felhúztam a kapucnimat. Hideg volt kint. Nem csoda, hogy senki nincs az utcákon. Egyedül én vagyok olyan hülye, hogy ilyen időben az utcán mászkálok.
  Utamat az utca végén álló bolt felé vettem. Amikor odaértem egy tábla fogadott az ajtóra akasztva: "Szabadság miatt zárva. Nyitás: 10. 10."
  Így gyalogolhattam öt utcányit, míg elértem a következő boltig. Az nyitva volt. Bementem és megkerestem az üzlet hátsó részében álló tejtermékeket. Körülnéztem. Azt a fajtát megtaláltam, amit inni szokott. Egy probléma volt csak. Az az ízesítésű hiányzott. Volt epres, kivis, vaníliás, natúr... Pont barackosat nem találtam.
  Kijöttem. Idekint az eső egyre jobban esett. A hideg csípte az arcomat.
  Elindultam a következőhöz, ami két utcányira volt. Szerencsére ott kaptam, amilyet szerettem volna. Kifizettem, és indultam haza. Már majdnem megérkeztem, amikor elhúzott mellettem egy autó és a felfröccsenő víz tetőtől talpig beterített.
  Otthon Clair fel-alá járkált. Amikor meglátott, megállt.
-Végre itthon vagy? Hol voltál ennyi ideig?
  Beszámoltam neki mindenről, miután átöltöztem száraz ruhába.
-Ilyen peches is csak te lehetsz. - Állapította meg.
  Reggeli után elmosogattam, amit anya reggel ott hagyott. A nappaliban felállítottam a ruhaszárogatót és kiteregettem. Közben Clair egy barátnőjével beszélt telefonon, át tudna-e jönni, hogy megcsinálják a leckét.
  A barátnője, Jennette, akit mi csak Jette.nek szólítottunk fél órán belül megérkezett. Ők ketten bezárkóztak Clair szobájába. Én leültem a tévé elé és valami sorozatot néztem. A tartalma nem jutott el a tudatomig.
  Clairék két órán belül végeztek. Alighogy Jette elment, anyuék is hazaértek. Apu elvonult a dolgozószobájába, mi pedig segítettünk anyunak ebédet csinálni. Mikor végeztünk anyu tett egy bejelentést:
-Egy óra múlva leszáll az a repülő, amivel Chauncey jön.
  Clair és én mindig nagyon vártuk, mikor jön el hozzánk Chauncey. Ő a keresztapánk, és egyben apu gyerekkori barátja.
  Negyed óra múlva úton voltunk a reptér felé. Chauncey gépe előbb érkezett, így a reptér előtt várt ránk. Clairrel a nyakába ugrottunk.
-Szia! Rég láttunk.
-Sziasztok! Milyen nagyok lettetek.
  Apu bepakolta a bőröndöt a csomagtartóba. Chauncey hátra ült be Clair és közém.
-Hogy vagytok?
-Jól. A lányok még csak egy órája tudták meg, hogy jössz. - Válaszolta apu vezetés közben.
  Éppen kérdezni akartam valamit, amikor egy nagy puffanást hallottam. Nem telt bele sok idő, és észrevettem, hogy belénk jöttek. Apu és Clair oldalán csapódott belénk a másik jármű.

Jade szavai hoztak vissza a az emlékeimből.
-Kész az ebéd! - Ez az egy mondat szinte visszhangzott a házban, olyan hangosan kiáltotta el magát.
  Bementem a konyhába, és lehuppantam az egyik székre.

2. fejezet

  Patrick nekitámasztotta a létrát a fának. Elkezdtem felmászni, amikor eszembe jutott, nem hoztunk semmit, amibe beleszedhetnénk az almát. Patrick mintha a gondolataimban olvasott volna, felemelt egy vödröt.  A létra tetejéig másztam, onnan pedig a fa ágain folytattam az utamat.
-Nem fogsz leesni? - Kérdezte Patrick.
-Elméletben nem.
-És gyakorlatban? - Már ő is az ágakon jött feljebb.
-Passzolom.
  Patrick a fejére tett egy kék baseballsapkát, ezzel eltakarva barna haját.
  Nem beszélgettünk. Nem tudtam, hogy mit kérdezhetnék tőle, és látszólag ezzel ő is így volt.

  A vödör hamar megtelt. Először Patrick mászott le, én leadtam neki az almát.
  Ahogy elindultam volna lefelé, megcsúszott a lábam. Arccal előre estem. Gyorsan a földön találtam magam.
-Diamond, jól vagy? - Patrick hangja a távolból jött, de tudtam, hogy mellettem van. Próbáltam megfordulni, de nem sok sikerrel. Patrick átfordított a hátamra és fölém hajolt. Az arcát szinte nem is láttam. Mintha egy fekete fátyol lett volna közöttünk. - Diamond, hallasz? Diamond!
  Válaszolni akartam, viszont a nyelvem elnehezült, és csak egy nyögés jött ki a számon.
  Az előbbi fátyol egyre vastagabb és vastagabb lett, míg már semmit sem láttam, hallottam vagy éreztem.
  Körülöttem teljes sötétség uralkodott. Mintha egy örvény szippantott volna magába. Küzdöttem ellene. Újra a kertészetben akartam lenni.
  Úgy éreztem, valami más is húz maga felé, csak az épp ellenkező irányba. Azt hittem a két ismeretlen erő szét fog szakítani. Mintha rám adtak volna egy olyan ruhát, amivel, ha két mágnes közé állok, szétszakadok. Fájdalmamban üvöltöttem. Senki sem hallott.
-Légy erős! Vissza kell menned! - Hallottam a húgom hangját. Körbe pillantottam. Sehol sem láttam senkit. - Menj vissza! Képes vagy rá!
  Ezt hogy érti? Menjek vissza? Miért? Talán meghaltam?
  Clair szavai meglöktek. A sötétségből először nagy fehérség lett, aztán egy kórházi szoba. Sötét volt. Ebből arra a következtetésre jutottam, éjszaka van.
  Valaki az ágy szélére hajtott fejjel aludt. Hamar ráismertem.
-Patrick... - Csak suttogásra futotta az erőmből. Szerencsére ezt is észrevette.
-Jaj, Diamond! Csakhogy magadhoz tértél. - Felugrott a székről. Magához ölelt. - Aggódtam.
-Mi történt? Hogy kerültem ide? - Értetlenkedtem.
-Mondtam, hogy nem kéne olyan magasra menned. - Elengedett és visszaült. - Miután lezuhantál, ide hoztalak, mert nem tudtalak felébreszteni.
-Mióta vagyok itt? - Megkíséreltem visszaemlékezni, mennyi idő telhetett el.
-Tegnap előtt... Azt hiszem. Összefolytak a napok. - Megláttam a szeme alatti karikákat. Azóta nem aludhatott sokat. Az arca is nyúzott volt.
-Mennyit aludtál? - Most én kezdtem el aggódni érte. A végén még összeesik.
-Talán három órája aludtam el először.
-Hagyhattalak volna aludni. - Belül tomboltam. Ha rosszul lesz, elájul vagy valami, akkor azért magamat fogom okolni.
-Nem. Az előbb se terveztem elaludni.
-Chauncey? - Jutott eszembe. Vajon hol lehet?
-Egyszer bejött, de pont elkerültük egymást. Sietnie kellett valahova. Valamelyik ismerőse hívhatta. Legalábbis az ápolónő ezt mondta.
  Biztos megint az egyik ismerőséhez kellett utaznia. Ilyenkor általában otthon vagyok és én csinálok mindent. Néha Jade is átjön segíteni. Párszor a húgait is áthozza, Carot és Michelle-t. Ők legtöbbször kisajátítják a konyhát, és sütnek-főznek. A bátyja, Ty pedig nekünk segít.
  Patrick ásított. Az előző beszélgetésünk elég lassan, de eljutott a tudatomig. Végig itt volt. Miért? Haza mehetett volna.
-Miért maradtál?
-Lényegében a saját hibámnak éreztem, mert hagytalak. - Fekete szemével őszintén nézett rám.
-Nézd! Ha erről valaki tehet, az én vagyok. - Hirtelen keletkezett dühöm megrémített.
-Erről most nem vitatkoznék veled. Inkább aludj még egy kicsit. Szerintem ma haza fognak engedni.
-Neked nagyobb szükséged lenne az alvásra. - Alig mondtam ki, engem már el is nyomott az álom.
  Clair állt mellettem. Ugyanúgy nézett ki, mint régen. Hosszú, fekete haj, nagy, kék szemek.
-Veszélyben vagy. - Mondta komoly arccal.
-Tessék?
-A szüleink halála se véletlen volt. - Ezzel összezavart. A szüleinké? Clair is meghalt.
-Te is meghaltál. - Ellenkeztem.
-Én még élek. Most nem mondhatok többet. Már itt vannak. Majd még beszélünk.
  Az alakja kezdett elhalványulni. Próbáltam megfogni, itt akartam tartani. Nem sikerült. Amint elértem volna, ő eltűnt.
-Clair! - Kiáltottam utána, azt remélve, meghallja és visszajön. Sajnos semmi ilyesmi nem történt. Helyette ismét a kórházban voltam.
  Patricket nem láttam sehol. Csak a hangját hallottam az ajtó másik oldaláról. Beszélgetett valakivel. Talán az ápolónővel. Nem tudtam kivenni miről.
  Pár perc múlva nyílt az ajtó. Patrick, Caro, Michelle, Ty, Jade és Ethan lépett be rajta. Ethan Jade barátja. Még tavaly jöttek össze. Ethant mondhatni látásból ismerem. Ha Jade nem lenne, soha nem találkoztunk volna.
-Hogy vagy? - Kérdezte Ty.
-Jól.
-Annyira örülök, hogy nincs komoly bajod. - Ugrott a nyakamba egyszerre a három lány. - Nagyon ránk ijesztettél. Patrick hétfő délután felhívott. Azonnal idesiettem. Tegnap is tanítás előtt, után és este benéztünk. Aludtál. Ma pedig végre ébren talállak.
-Vigyázzatok, a végén még megfojtjátok! - Szólt Ty a húgainak.
-Bocsi.
-A doki azt mondta, hazavihetünk. - Vetette közbe Patrick.

  Fél óra múlva úton voltunk a lakásom felé. Mivel Jade-ék egy autóval jöttek, a fiúk Patrick kocsijával mentek, mi Jade-ével. Megbeszéltük, majd ott találkozunk.
-Chauncey nagyon aggódik érted. Sajnálja, hogy nem lehet itt veled, de tudod... A munka, az munka. - Egyetértően bólogattam. Chaunceynek most biztos több dolga lett.
-Tetszel Tynak. - Vihogott Caro és Michelle egyszerre.
-Mondtam, hogy ne mondjátok el neki! - Dorgálta őket Jade. - Ezt Tynak kellett volna elmondania.
  Bennem a vér is meghűlt. Én és Ty? Kizártnak tartom.
-Szerintünk illene hozzád. - Nevetett még mindig Caro.
-Csak a magad nevében beszélj! - Ellenkezett Michelle. - Szerintem Patrick jobban illik hozzá.
  Az ő összeállítását se tudtam elképzelni.
-Ty.
-Patrick.
-Ne veszekedjetek! - Szóltam nekik. Az odáig rendben van, hogy ikrek, de szeretnek veszekedni, mint a barátnők.
-Megjöttünk. - Szólt hátra Jade a lányoknak.

1. fejezet

  A szüleim  és a testvérem állt előttem teljes életnagyságban. Ebből tudtam, alszok. Már két éve meghaltak
  A keresztapámért mentünk a reptérre. Mikor hazafelé tartottunk belénk jött oldalról autóval egy részeg. Csak a keresztapám, Chauncey és én éltük túl az ütközést. Amikor felébredtem egy kórházban találtam magam, Chauncey pedig az ágyam mellett ült. Ő volt a szerencsésebb, csak az egyik karja törött el, nekem a bal lábam.
  Miután rendbe jöttünk, elköltöztem hozzá a kertészetébe. A a volt Chicago-i lakásomat eladtuk. Szeretek itt élni Chauncey-el, de hiányzik a családom.
  Az álmomban épp velük nyaraltam a Michigan-tónál. Erre a nyárra még emlékszek. Pont a haláluk előtt voltunk ott.
  A húgom szeretett volna megtanulni szörfözni, mivel én is ezt szerettem volna. Valamiért mindig azt szerette volna, amit én, vagy amim nekem van. Anyámat és apámat kirázta ettől az ötlettől a hideg.
-Nem gondolod, hogy még kicsi vagy ehhez?- Kérdezte anyám.
-De Diamondnak miért engeditek meg, és nekem miért nem?- Bosszankodott Clair.
-Ő már tizenöt éves, te pedig még csak tizenhárom vagy. Csak egy évet várj még, rendben?- Kérte anyám, mert tudta, ha valamit Clair szeretne, azt el is éri. Legtöbbször.
  Még olyan dolgokat is, amikről tudta, soha nem fogja megszerezni. De egy próbát mindig megért nála. Ezek a dolgok annyira nem foglalkoztatták tovább. Amit különösen akart, azt nem hagyta annyiban.
  Anyám mindig szigorúbb volt, mint apám. Így apám már a harmadszori kérése után megengedte volna neki. Anyám természetesen nem tartotta jó ötlenek. Végül apámnak sem sikerült rábeszélnie, hogy hadd jöhessen velem.
  Jól kijöttem a családommal, ami nagy ritkaságnak számított. A legtöbb ismerősöm mindig arra panaszkodott, hogy ez a baj a családjával, az a baj a családjával.
  Arra tértem magamhoz, hogy Chauncey rázza a vállam.
-Ébresztő! El fogsz késni. Van tíz perced, hogy elkészülj.
-Mennyi az idő? - Kérdeztem álmosan, a szememet dörzsölve.
-Háromnegyed nyolc.
  Háromnegyed nyolc? Általában öt órakor kelek fel, legkésőbb hatkor. Úgy tűnik elaludtam.
-Miért nem keltettél fel?
-Sokat segítettél tegnap. Te is megérdemled a pihenést. Különben is, mikor feküdtél le? Éjfélkor? - Nevetett. - Siess! Én addig csinálok reggelit.
  Eltűnt az ajtóban. Felkeltem és a szekrényhez botorkáltam. Kivettem egy zöld pulcsit és egy farmert. Magamra ráncigáltam. Átsétáltam a fürdőszobába és megmostam az arcom.
  A cuccaimat bedobáltam a táskámba. Van egy olyan érzésem, hogy ma hosszú napom lesz.
-Kész van a reggelid! - Kiáltott fel a konyhából.
  Lerohantam. A lépcső alján kis híján elestem, de meg tudtam támaszkodni a falban.
-Óvatosan.
  Leültem az asztalhoz. Chauncey rántottát készített. Gyorsan megettem.
-Elvigyelek? Mert egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki ilyen álmosan tudna a vezetésre figyelni.
  Bólintottam. Igaza van. Túl fáradt vagyok.
  Gyorsan odaértünk a sulihoz.
-Nem elaludni órán. - Figyelmeztetett.
-Oké.
  Pár perccel a tanár előtt estem be az osztályba, és foglaltam helyet a barátnőm, Jade mellett.
-Már azt hittem, hogy nem is fogsz jönni.
-Az éjszaka közepén feküdtem le. - Mentegetőztem.
-Szerencséd, hogy a tanár is késik.
-Jó reggelt! - Lépett be a matek tanárnő, Marla Kerstin.
  Fiatal volt. Nemrég fejezte be az iskolát. Hosszú, szőke hajában vörös tincsek szoktak díszelegni. Ezúttal teljesen sötétvörös volt fekete tincsekkel. Ez jobban állt neki. Amikor tegnap délelőtt nálunk járt almát venni, még nem így nézett ki.
  Leült az asztalhoz és elkezdte lapozgatni a naplót. Az osztályban mindenki elcsendesedett, ahogy egyre hátrébb értünk a naplóban. Majd hirtelen megint előre ugrott. Ezt a szokását nem szerettük.
  Amikor újra az elejét nézte, tudtam, közel van hozzám, de nem fog feleltetni, mert csak azokat felelteti, akiknek rossz jegyei vannak.
-Jade Love. - Hangzott el.
  Nem figyeltem Jade feleletére. Csak azt vettem észre, amikor már leült mellém.
-Erre az egészre fél órát pazarolni. És nem tud hármasnál jobbat adni. - Bosszankodott már óra után. Majd témát váltott. - Mit csináltál éjfélig?
-Segítettem Chauncey-nek.
-Aha. Most, hogy segítségről van szó... Szeretném megkérdezni, be tudnál-e ugrani helyettem pénteken dolgozni. Ugyanis a főnök csak akkor enged el, ha szerzek valakit a helyemre, mert valami buli lesz.
-Rendben. - Egyeztem bele. Igaz én nem dolgozok ott, de be szoktam segíteni, hisz Jade is át szokott jönni segíteni gyümölcsöt szedni.
  Előkotortam a táskámból a kémia könyvemet, hogy átnézzem a leckét még témazáró előtt.
-Majd suli után találkozunk. - Mondtam Jade-nek, és befordultam a sarkon, majd felmentem az emeletre.
  A teremben nem volt más csak Brandon és a padtársam, Patrick, aki év elején jött hozzánk.
  Leültem mellé az első padba.
  Ők is a tankönyvet nézték.
  Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, mikor jöttek be a többiek. Hamar megérkezett a tanár is, aki lapokat tett elénk.
-Egész órán írhatjátok. - Ránézett az órájára. - Három, kettő, egy... Kezdhetitek.
  Nem volt nehéz. Fél óra alatt elkészültem, mint a többiek. A tanár felnézett.
-Mindenki kész?
-Igen. - Visszhangzott az osztályban.
-Akkor tegyétek le az asztalomra, és maradjatok csendben!
  Épp készültem felállni, mikor Patrick kivette a kezemből.
-Kiviszem.
-Kösz.
  Ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Év eleje óta pedig már másfél hónap eltelt.

-Végre megtaláltalak. - Hallottam Jade hangját.
-Nem is bújtam el. - Viccelődtem.
-Haza tudnál vinni? Anyu hozott be.
-Az is jó, ha Chauncey visz minket? Reggel nem engedte, hogy álmosan üljek a kormány mögé.
-Kösz, inkább nem. Chauncey-től kiráz a hideg. Ne kérdezd, miért.
  Ezt párszor hallottam tőle, de még mindig nem értem, miért gondolja így. Szerintem egy átlagos harminchat éves, barna szemmel és rövid hajjal.
  A zsebemben megcsörrent a telefonom. Chauncey hívott.
-Most nem tudok érted menni. Meg tudod oldani?
-Persze.
  Úgy néz ki gyalog fogok menni.
-Gyalogolsz? - Kérdezte Jade az arcom láttán.
-Igen. Majd holnap találkozunk.
  Kiértem a városból. Így csak három kilométer van vissza. Megkérhettem volna Jade-t, vigyen haza, de ez kiment a fejemből. Mikor arra gondoltam, felhívom, egy autó állt meg mellettem.
-Hova, hova? - Kérdezte Patrick. - Talán világgá mész?
-Nagyon vicces. Haza megyek.
-Erre? - Vonta fel a szemöldökét. - A szüleidé a kertészet?
-Ők meghaltak. - Nem lepett meg, hogy nem szorul össze a gyomrom, amikor a szüleimről van szó. Már hozzászoktam, hogy nem élnek. De biztos vele akarom megosztani a problémáimat? - Chauncey-é. Ő a keresztapám.
-Sajnálom. Pont oda tartok. Beszállsz? Elviszlek.
  Bólintottam, és beültem mellé.
-Megkérdezhetem, hogyan történt?
-Két éve részegen belénk jött valaki.
  Ezután az út végéig csendben utaztunk.
-Gyere be! - Mondtam az ajtóból visszapillantva. Felrohantam az emeletre, és a cuccomat ledobtam az asztal elé. Majd ismét lementem. - Mit adhatok?
-Egy kiló almát.
-Menjünk ki a kertbe.
  A fal mellett állt egy létra. Megfogtam és elindultam vele az almafák felé, de Patrick elém állt.
-Hadd segítsek! - Kivette a kezemből. Meglepődtem, milyen könnyen tudja vinni. Mintha pehelykönnyű lenne.