-Nem fogsz leesni? - Kérdezte Patrick.
-Elméletben nem.
-És gyakorlatban? - Már ő is az ágakon jött feljebb.
-Passzolom.
Patrick a fejére tett egy kék baseballsapkát, ezzel eltakarva barna haját.
Nem beszélgettünk. Nem tudtam, hogy mit kérdezhetnék tőle, és látszólag ezzel ő is így volt.
Ahogy elindultam volna lefelé, megcsúszott a lábam. Arccal előre estem. Gyorsan a földön találtam magam.
-Diamond, jól vagy? - Patrick hangja a távolból jött, de tudtam, hogy mellettem van. Próbáltam megfordulni, de nem sok sikerrel. Patrick átfordított a hátamra és fölém hajolt. Az arcát szinte nem is láttam. Mintha egy fekete fátyol lett volna közöttünk. - Diamond, hallasz? Diamond!
Válaszolni akartam, viszont a nyelvem elnehezült, és csak egy nyögés jött ki a számon.
Az előbbi fátyol egyre vastagabb és vastagabb lett, míg már semmit sem láttam, hallottam vagy éreztem.
Körülöttem teljes sötétség uralkodott. Mintha egy örvény szippantott volna magába. Küzdöttem ellene. Újra a kertészetben akartam lenni.
Úgy éreztem, valami más is húz maga felé, csak az épp ellenkező irányba. Azt hittem a két ismeretlen erő szét fog szakítani. Mintha rám adtak volna egy olyan ruhát, amivel, ha két mágnes közé állok, szétszakadok. Fájdalmamban üvöltöttem. Senki sem hallott.
-Légy erős! Vissza kell menned! - Hallottam a húgom hangját. Körbe pillantottam. Sehol sem láttam senkit. - Menj vissza! Képes vagy rá!
Ezt hogy érti? Menjek vissza? Miért? Talán meghaltam?
Clair szavai meglöktek. A sötétségből először nagy fehérség lett, aztán egy kórházi szoba. Sötét volt. Ebből arra a következtetésre jutottam, éjszaka van.
Valaki az ágy szélére hajtott fejjel aludt. Hamar ráismertem.
-Patrick... - Csak suttogásra futotta az erőmből. Szerencsére ezt is észrevette.
-Jaj, Diamond! Csakhogy magadhoz tértél. - Felugrott a székről. Magához ölelt. - Aggódtam.
-Mi történt? Hogy kerültem ide? - Értetlenkedtem.
-Mondtam, hogy nem kéne olyan magasra menned. - Elengedett és visszaült. - Miután lezuhantál, ide hoztalak, mert nem tudtalak felébreszteni.
-Mióta vagyok itt? - Megkíséreltem visszaemlékezni, mennyi idő telhetett el.
-Tegnap előtt... Azt hiszem. Összefolytak a napok. - Megláttam a szeme alatti karikákat. Azóta nem aludhatott sokat. Az arca is nyúzott volt.
-Mennyit aludtál? - Most én kezdtem el aggódni érte. A végén még összeesik.
-Talán három órája aludtam el először.
-Hagyhattalak volna aludni. - Belül tomboltam. Ha rosszul lesz, elájul vagy valami, akkor azért magamat fogom okolni.
-Nem. Az előbb se terveztem elaludni.
-Chauncey? - Jutott eszembe. Vajon hol lehet?
-Egyszer bejött, de pont elkerültük egymást. Sietnie kellett valahova. Valamelyik ismerőse hívhatta. Legalábbis az ápolónő ezt mondta.
Biztos megint az egyik ismerőséhez kellett utaznia. Ilyenkor általában otthon vagyok és én csinálok mindent. Néha Jade is átjön segíteni. Párszor a húgait is áthozza, Carot és Michelle-t. Ők legtöbbször kisajátítják a konyhát, és sütnek-főznek. A bátyja, Ty pedig nekünk segít.
Patrick ásított. Az előző beszélgetésünk elég lassan, de eljutott a tudatomig. Végig itt volt. Miért? Haza mehetett volna.
-Miért maradtál?
-Lényegében a saját hibámnak éreztem, mert hagytalak. - Fekete szemével őszintén nézett rám.
-Nézd! Ha erről valaki tehet, az én vagyok. - Hirtelen keletkezett dühöm megrémített.
-Erről most nem vitatkoznék veled. Inkább aludj még egy kicsit. Szerintem ma haza fognak engedni.
-Neked nagyobb szükséged lenne az alvásra. - Alig mondtam ki, engem már el is nyomott az álom.
Clair állt mellettem. Ugyanúgy nézett ki, mint régen. Hosszú, fekete haj, nagy, kék szemek.
-Veszélyben vagy. - Mondta komoly arccal.
-Tessék?
-A szüleink halála se véletlen volt. - Ezzel összezavart. A szüleinké? Clair is meghalt.
-Te is meghaltál. - Ellenkeztem.
-Én még élek. Most nem mondhatok többet. Már itt vannak. Majd még beszélünk.
Az alakja kezdett elhalványulni. Próbáltam megfogni, itt akartam tartani. Nem sikerült. Amint elértem volna, ő eltűnt.
-Clair! - Kiáltottam utána, azt remélve, meghallja és visszajön. Sajnos semmi ilyesmi nem történt. Helyette ismét a kórházban voltam.
Patricket nem láttam sehol. Csak a hangját hallottam az ajtó másik oldaláról. Beszélgetett valakivel. Talán az ápolónővel. Nem tudtam kivenni miről.
Pár perc múlva nyílt az ajtó. Patrick, Caro, Michelle, Ty, Jade és Ethan lépett be rajta. Ethan Jade barátja. Még tavaly jöttek össze. Ethant mondhatni látásból ismerem. Ha Jade nem lenne, soha nem találkoztunk volna.
-Hogy vagy? - Kérdezte Ty.
-Jól.
-Annyira örülök, hogy nincs komoly bajod. - Ugrott a nyakamba egyszerre a három lány. - Nagyon ránk ijesztettél. Patrick hétfő délután felhívott. Azonnal idesiettem. Tegnap is tanítás előtt, után és este benéztünk. Aludtál. Ma pedig végre ébren talállak.
-Vigyázzatok, a végén még megfojtjátok! - Szólt Ty a húgainak.
-Bocsi.
-A doki azt mondta, hazavihetünk. - Vetette közbe Patrick.
Fél óra múlva úton voltunk a lakásom felé. Mivel Jade-ék egy autóval jöttek, a fiúk Patrick kocsijával mentek, mi Jade-ével. Megbeszéltük, majd ott találkozunk.
-Chauncey nagyon aggódik érted. Sajnálja, hogy nem lehet itt veled, de tudod... A munka, az munka. - Egyetértően bólogattam. Chaunceynek most biztos több dolga lett.
-Tetszel Tynak. - Vihogott Caro és Michelle egyszerre.
-Mondtam, hogy ne mondjátok el neki! - Dorgálta őket Jade. - Ezt Tynak kellett volna elmondania.
Bennem a vér is meghűlt. Én és Ty? Kizártnak tartom.
-Szerintünk illene hozzád. - Nevetett még mindig Caro.
-Csak a magad nevében beszélj! - Ellenkezett Michelle. - Szerintem Patrick jobban illik hozzá.
Az ő összeállítását se tudtam elképzelni.
-Ty.
-Patrick.
-Ne veszekedjetek! - Szóltam nekik. Az odáig rendben van, hogy ikrek, de szeretnek veszekedni, mint a barátnők.
-Megjöttünk. - Szólt hátra Jade a lányoknak.
szia!:)
VálaszTörlésNagyon érdekesre sikeredett a történet, teljesen felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen veszélyről beszélt Clair.:)
Siess a folytatással, várom.:)
Puszii(=