15. fejezet

Délelőtt nem bírtam magammal. Vidám voltam. Előkerestem az MP4-lejátszómat, majd azon hallgattam zenét.

   Úgy éreztem, rengeteg energiám van, így végül már a nappaliban a kanapén ugráltam, és én is énekeltem a szöveget.
-Telefonod van. - Szólt Matt.
   Leállítottam a zenét, majd az ugrálást is abbahagytam.
-Köszi. - Elvettem tőle a telefont, és beleszóltam. - Halló?
-Diamond? Mr. Brunger vagyok, az iskola igazgatója. Azért hívlak, mert hallottam, hogy ismét itthon vagy... Megkértem Patricket, hogy segítsen neked bepótolni azokat az anyagokat, amiket eddig vettek...
   Az igazgató csak beszélt, csak beszélt, és csak beszélt... Azt mondta, Patrick már elindult hozzám az iskolából. Pár perc múlva letettük, én pedig folytattam az ugrálást és az éneklést.
-Tudod, a kép és a szöveg nem igazán illik össze... - Kapott el Patrick mosolyogva.
   Ránéztem a kijelzőre: I Don't Dance.
-Tudod, lehet, hogy igazad van... - Válaszoltam én is mosolyogva.
   Talpra állított, majd felmentünk a szobámba, hogy lemásoljam a leckéket. Patrick hanyatt feküdt az ágyamon. Többször is rá akartam kérdezni a reggeli csókunkra, de nem tudtam elég energiát gyűjteni hozzá. Pedig nemrég még mennyi volt...
-Jó, hogy van okom lógni a suliból... - Nevetett. - Ráadásul egész héten...

Patrick nagyjából este hétkor ment el tőlünk. Fájt a kezem a rengeteg írástól. És még négy napon keresztül kell ezt csinálnom. Igaz, Patrick felajánlotta, hogy segít, de én azt mondtam, nem kell, mert amúgy is meg kell tanulnom a leckét.
   Elmentem lezuhanyozni, majd vacsorázni.
-Te nem kérsz valamit? - Néztem Mattre.
-Köszönöm, nem.
   Miután végeztem a mosogatással is, megcsörrent a telefon.
   Felvettem, miközben az emeleti fürdőszoba tükrében néztem az arcomon és  karomon lévő vágásokat.
-Csak azért hívlak, mert elfelejtettem megkérdezni, holnap hányra mehetnék át hozzád... - Mondta Patrick.
-Nekem mindegy. Akkor jössz, amikor...
   Itt elakadt a szavam, ugyanis a tükörben, mintha Petert láttam volna magam mögött. Ijedtemben kiesett a telefon a kezemből, és sikítottam. Megfordultam, de elestem, a fejemet pedig beütöttem a szekrény szélébe.
   Ránéztem az ablakra. Kint esett az eső, és erősen fújt a szél. Egy pillanatra mintha ott is Petert láttam volna. Mi történt velem? Ennyire félnék Petertől?
-Diamond, jól vagy? - Nyitott be az ajtón Matt, majd amikor meglátott a földön, felsegített. -Mi történt?
-Peter... Esküszöm... Biztos... Ő volt... - Motyogtam összefüggéstelenül. Biztos, hogy csak képzelődtem, de olyan valóságos volt...
-Jól van... Nyugodj meg! - Leültetett az ágyam szélére. - Hol találom az elsősegélydobozt?
-A fürdőszobában a mosdókagyló alatt. De miért kell? - Kérdeztem remegő hangon.
-Beütötted az arcod.

Matt éppen végzett a kis seb kitisztításával, és eltette a dobozt, amikor Patrick lépett be a szobám ajtaján.
-Hát, te? - Kérdeztem döbbenten.
   Az arcán aggodalom tükröződött.
-Hallottam, hogy sikítasz, utána pedig megszakadt a vonal. Azt hittem, valami bajod esett...
   Erősen magához ölelt. Abban a pillanatban úgy éreztem, mióta meghaltak a szüleim, ő az első Chauncey-n és a Jade-éken kívül, akit tényleg érdekel, mi lesz velem.
-Diamond. - Szólított meg Matt. - Nekem most mennem kell. Éjszakára jön valaki más, én pedig holnap tízre jövök ismét. Jó éjszakát! - Köszönt el. Hallottuk, ahogy becsukódik az ajtó, és Matt helyett valaki más jön be rajta.
-Mi történt? - Kérdezte Patrick, miután elengedett. Az ajkamba haraptam. Már többször is megmentett, tehát ennyivel tartozom neki.
-Azt hittem, Petert látom. - Nekidőltem a mellkasának, és sírtam. - Patrick, én félek tőle. Már hallucinálok is... Teljesen meg fogok zakkanni, hidd el!
-Dehogy fogsz! - Nyugtatott. Egyik keze szorosan fonódott a derekam köré, míg a másikkal az arcomat simogatta. - Nyugodj meg! Minden rendben lesz, meglátod.
   Ezután csendben ültünk tovább. Lassan elfogytak a könnyeim, én pedig megnyugodtam egy kicsit. Patrick egy pillanatra sem engedett el. Végül ő törte meg a csendet.
-Hiszek neked. - Felemeltem a fejem a mellkasáról, és értetlenül néztem rá. - Elhiszem, hogy Petert láttad...
-De én csak képzelődtem... - Próbáltam ellenkezni.
-Sok dolog van, amire azt hisszük nem valóságos, közben pedig az ellenkezője igaz... - Nem kezdtem el firtatni, hogyan gondolja.
   Nem tudom, mikor, de sikerült Patrick ölelésében elaludnom.

Valamikor reggel magamhoz tértem, de nem volt kedvem felkelni, így csukott szemmel feküdtem tovább.
   Hallottam, hogy valaki benyit a szobámba, és becsukja maga mögött az ajtót. Megfogta a kezem, megcsókolta a nyakam, majd az ajka elindult, és a vállamnál állt meg. Gyengéden megharapott.
   Egyből ráismertem. Kinyitottam a szemem.
-Patrick... - Fordítottam a fejem a mellettem ülő fiú felé. Egyáltalán nem lepett meg, hogy itt van, hiszen tegnap este is itt volt. - Bármibe le merném fogadni, hogy neked ez a hepped...
-Okos fogadás lenne. - Válaszolta.
   Valamilyen belső érzés vezérelt...
   Patrick két oldalára térdeltem, karjaimat a nyaka köré fontam, és megcsókoltam. Patrick karjai szorosan fonódtak a derekam köré.
   Eldőltünk az ágyon. Én továbbra is hevesen csókoltam meg, de akkor hirtelen megszólalt a telefonom.
-Nem kéne felvenned? - Kérdezte, viszont egyikünk sem akart igazán foglalkozni vele.
   Végül megadtam magam a telefon erőszakos csörgésének, és felvettem.
-Diamond, pár perc múlva otthon vagyok. - Hallottam Chauncey hangját. - Még a városban vagyok, de aztán egyből indulok. Vigyek neked valamit? - Miközben a keresztapám beszélt, Patrick végig a nyakamat csókolgatta.
-Kösz, nem kell. - Mondtam, majd letettem. - Chauncey mindjárt itt lesz. - Mondtam Patricknek.
   A fiú felállt, megfogta a kezem, majd lefelé húzott a konyhába.
-Nem vagy éhes? Készítek valamit...

Alighogy Patrick elkezdte a reggeli készítését, Chauncey lépett be a konyha ajtaján. Odaszaladtam hozzá, és megöleltem.
-Hogy vagy? - Érdeklődött.
-Kicsit jobban... Talán... - A végén elcsuklott a hangom.
-Sajnálom, hogy nem lehettem itt... De a munka, az munka...
   Pontosan tudtam, milyen meghatározatlan Chauncey munkaideje, így egyáltalán nem haragudtam rá.
   Mikor elengedett, és felnézett, meglátta Patricket. Mindketten egyszerre kérdeztek. Chauncey azt, hogy "Patrick?" Patrick, pedig azt, hogy "Chauncey?"
-Ismeritek egymást? - Érdeklődtem döbbenten.
-Nem. - Rázta meg a fejét Chauncey. - Én csak tippeltem.
-Ahogy én is. - Nevetett fel Patrick, majd egy félmosollyal visszafordult a pult felé. Ezután Chaunceyhoz intézte szavait. - Te is kérsz?
-Kösz, de nem vagyok éhes.
   A következő pillanatban ismét nyílt az ajtó, és Matt lépett be rajta. Már tíz óra lenne? Nagyon úgy tűnik...
-Jó reggelt! - Köszönt.
   Láttam, hogy a pillantása a vállamra esik. Tudtam, hogy egy újabb harapást lát rajta. Az arcáról egyből le lehetett olvasni, van egy-két kérdése.
-Diamond, beszélhetnénk? - Bólintottam, majd követtem Mattet a nappaliba.

14. fejezet

Mondtam Jadenek és a testvéreinek, hogy erről nem szeretnék beszélni. Biztosan azért kérdeztek rá, mert ők is meglátták, mi van a vállamon.
   Pár óra múlva elindultak haza, én pedig ismét kettesben maradtam Mattel. Ám hamarosan ő is elment, mert jött a váltás, és egy számomra idegen állt Matt helyére. Mielőtt elment, azonban adott egy cetlit, amin a telefonszáma volt, arra az esetre, ha bármi történne.
   Nem bírtam volna sokáig fent maradni, így már nyolckor elmentem aludni. Sajnos nem aludtam sokáig. Éjfél körül felébredtem, és nem sikerült visszaaludnom.
   Lementem a földszintre, és készítettem egy teát. Ahogy ott álltam, mozgást vettem észre az ablaknál. Közelebb léptem, és megláttam Petert. Éppen azzal a rendőrrel birkózott, de innen úgy látszott, hogy Peter sokkal erősebb.
   A következő pillanatban egy fényes tárgy jelent meg a kezében, amivel a rendőr felé csapott. Csak ekkor láttam, hogy egy kés vagy egy tőr van nála.
   Peter bakancsot, egy farmert és egy rövid ujjú pólót viselt. Mindig is tudtam, hogy Peter melegvérű, na de ennyire...!
   Gyorsan megpördültem, és futottam a telefonomért. Mikor megtaláltam a nappaliban, előhalásztam a számot a zsebemből, és bepötyögtem. Matt az első csengés után felvette.
-Igen? - Hangja egyáltalán nem tűnt álmosnak.
-Itt van... - Próbáltam a lehető leghalkabban beszélni, mert hallottam, hogy kinyílik a hátsóajtó. - Peter itt van. A rendőr szerintem meghalhatott.
-Próbálj meg elrejtőzni valahol! Egy perc és ott vagyok. - Azzal letette.
   Felálltam. Halkan a nappali ajtajához osontam, és kinéztem rajta. Petert nem láttam sehol, így kiléptem a folyosóra, és elindultam a lépcső felé.
   A konyha ajtaján keresztül azonban Peter rám vetette magát.
-Csak nem meg akarsz szökni? - Hátamat erősen nyomta a falhoz, kezeimet pedig még ennél is erősebben szorította. Lehelete az arcomat csiklandozta.
   Belerúgtam a lábába, mire elengedett. Futottam, de ezúttal inkább az ajtó felé. Ahogy kinyitottam, és beleléptem a fél méter magas hóba, tudtam, rossz ötlet volt ujjatlant, és rövidnadrágot használni pizsamának.
   A rendőr, akivel az előbb Peter harcolt, most valóban élettelenül feküdt a földön. Átléptem fölötte, és sprinteltem tovább.
   Megkíséreltem nem törődni azzal a jeges érzéssel, amit a bőrömön éreztem.
-Matt már úton van... - Nyugtattam magamat félhangosan.
   Olyan gyorsan rohantam, ahogy azt a hó és a nagyjából mínusz húsz fok engedte. Láttam a leheletemet, amikor kifújtam a levegőt.

   Már a kertészet közepe felé járhattam. Ezt abból gondoltam, hogy almafákat láttam magam mellett.
-Hát itt vagy! - Ütközött nekem Peter. Ettől mindketten elterültünk a földön. Peter a derekamra ült. Egyik kezével lefogott, míg a másikkal a számat tapasztotta be.
   Tehetetlenül fordultam jobbra-balra a teste alatt. Nem volt elég erőm semmihez, ráadásul a talaj is jéghideg volt.
   Peter levette a kezét a számról, majd az ajka az enyémhez ért. Nem hagytam magam, és beleharaptam az ajkába. Tőlem nem fogja megkapni azt, amit akar.
-Te megharaptál? - Kérdezte csodálkozva.
-Igen. - Azt reméltem, talán határozottan cseng a hangom, de inkább csak remegett a félelemtől.
-Nem kellett volna... - Előrántotta azt a tőrt, amit az előbb is láttam nála.
   A fém tárgyat végighúzta az arcomon. Éreztem, hogy érintésének helyén valami kellemesen meleg anyag végigfolyik a bőrömön. A vérem. Sikítani akartam, de nem maradt hozzá elég levegő a tüdőmben.
   Ismét vad kapálózásba kezdtem. Ennek az lett az eredménye, hogy még pár vágást kaptam Petertől. Az egyiket szintén az arcomra, a többit a karjaimra.
-Ha nem maradsz nyugton... - Kezdte a fenyegetést, de egy vijjogó rendőrségi sziréna félbeszakította. - Még vissza fogok jönni. - Azzal felkelt, és elmenekült.
   Engem ott hagyott a hideg hóban. Nem bírtam megmozdulni. Túl nehéznek éreztem az összes végtagomat. A levegővétel is egyre nehezebben ment.

-Itt van! Megtaláltam! - Hallottam egy hangot pár perccel később. A férfi letérdelt mellém, kisimította az arcomból véráztatta hajamat, én pedig megláttam Patrick arcát.
-Patrick...! - Leheltem. A torkomat égette a fagyos levegő.
-Diamond! Nézz rám! Hallasz engem? - Hajolt fölém. Az utolsó pár szót alig értettem. Nem bírtam nyitva tartani a szemeimet. Maguktól lecsukódtak eltakarva előlem Patrick aggódó arcát. - Ne, Diamond! Hallod? Minden rendben lesz!
   Éreztem, hogy felemel, és ezután gyorsan haladunk.
-Matt! - Mondta Patrick. - Beviszem a kórházba.
-Inkább hívjuk a mentőket! - Mondta valaki.
-Nincs rá idő! - Torkolta le Patrick. - Ha most nem viszem be, meghalhat...

Valaki a kezemet fogta, és halkan motyogott valamit. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. Szerencsére nem volt olyan hatalmas világosság, mint amekkorára számítottam, bár még ez a kevés fény is, ami beszűrődött az ablakon keresztül, bántotta a szememet.
-Patrick... - Mondtam ki a fiú nevét olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Patrick egyből felkapta a fejét. Arca nyúzott volt.
-Jól vagy? - Kérdezte. Hangja tele volt aggodalommal, féltéssel, kíváncsisággal, némi megkönnyebbüléssel, és még valamivel, amit hirtelen nem tudtam beazonosítani.
   Megráztam a fejem, ám ettől csak a fejem kezdett el jobban fájni.
-Hol vagyok? Hogy kerültem ide? - Néztem körbe a kórházi szobában.
-Behoztalak, mikor tegnap este megtaláltalak a kertészetben. Ott feküdtél a mínusz huszonöt fokban falfehéren és... És olyan élettelenül. Sok sebből véreztél... Rettenetes volt. Ha tudnád, mennyire aggódtam...
-És te hogy kerültél oda?
-Épp Mattel beszélgettem az őrsön, amikor felhívtad, és rádumáltam, hogy hadd menjek velük.
-Köszönöm, hogy behoztál.
-Örülök, hogy jobban vagy! - Mosolyodott el halványan.
-Petert elkapták? - Jutott eszembe.
-Nem. - Rázta meg a fejét. - Sikerült elmenekülnie.
   Behunytam a szemem, abban reménykedve, ez csak egy rémálom, és mindjárt felébredek.
-Aludj még egy kicsit! - Hallottam Patrick hangját, mielőtt elaludtam.

Két nap múlva kiengedtek a kórházból. Chauncey sajnos nem tudott hazajönni, így Patrick hozott nekem ruhákat otthonról.
   A rendőr, aki akkor itt volt, az intenzíven feküdt súlyos sérülésekkel, de az orvosok azt mondták, hamarosan jobban lesz.
-Itt vagyunk! - Mondta Patrick.
   Nem mozdultam. Csak néztem a házat, amit az otthonomnak tartottam. Nem különös, hogy egy ember mennyi mindent meg tud változtatni egy másik életében? Be kell ismernem kicsit féltem bemenni tudva, Peter bármikor ismét visszajöhet.
-Gyere! - Segített ki a kocsiból Patrick.
   A kocsifelhajtón ott állt a rendőrségi autó.
-Köszönöm. - Mondtam még egyszer az ajtóban, majd átöleltem.
-Ugyan... - Ő is megölelt.
   Azután elengedtük egymást. Épp nyitottam volna az ajtót, amikor Patrick hirtelen visszafordított maga felé, és megcsókolt.
   Olyan közel húzott magához, amennyire az lehetséges volt. Ujjaim a hajába túrtak. A szívem egyre gyorsabban vert.
-Remélem hamarosan ismét találkozunk... - Azzal homlokába húzta a baseball sapkáját, sarkon fordult, beült az autójába, és elhajtott.
   Én még egy kicsit ott álltam megkövülve a döbbenettől, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem a házba.