10. fejezet

Nehezen ugyan, de sikerült kinyitni a szememet. Arra számítottam, világos lesz. Ezzel ellenben sötét volt.
  A helyiséget egy kis lámpa világította be, amikor valaki belépett és felkapcsolta.
-Felébredtél? - Érdeklődött, miközben egy dobozban matatott. A hangját ismerősnek találtam.
  Csak akkor vettem észre, ki az, amikor letérdelt mellém a kezében egy guriga kötszerrel, hogy bekötözze a sebeimet.
-Patrick? Hogy kerülsz ide? - Hitetlenkedtem. Luke őt kérte volna meg, hogy segítsen?
-Szerintem tudod. - Állapította meg.
  A kezébe vette a karomat, és elkezdte köré tekerni a kötszert. Ezt követően hozott egy újabb adagot, amit a másik karom köré csavart.
-Hogy vagy? - Kérdezte, mikor meggyőződött arról, hogy máshol nem kell bekötöznie.
-Voltam már "jobban" is. - Mondtam a múltkori balesetemre utalva viccesen.
-Ebben igazad van. - Nevetett ő is, majd gyorsan témát váltott. - Tudsz mozogni?
-Hát... - Megpróbáltam felülni, de egyből vissza is zuhantam. Minden végtagom sajgott. - Segítesz?
-Szerintem nem kéne erőltetni... - Próbált ellenkezni, de azért segített. Hátamat a falnak támasztottam.
-Kérsz reggelit? Vagy vacsorát? Attól függ milyen szempontból nézzük.
  Bólintottam. Patrick felállt. Elég volt pár lépéssel arrébb mennie, ugyanis az ágy lábánál volt a "konyha".

Épp a kenyérből vágott volna egy szeletet, amikor... Nem tudom, mi történhetett Patrickkel. Csak azt vettem észre, hogy a keze görcsösen markolja a kést. Ebben a pillanatban féltem. Patricktől? Valamiért nem akartam elfogadni ezt igazságnak.
  Bármennyire is fájt mindenem, megkíséreltem felkelni. Lassan, óvatosan lépkedve Patrick mellé araszoltam. Egyik kezemet rátettem a kezére, míg a másikkal elvettem tőle az éles tárgyat.
-Mi történt? - Érdeklődtem, miközben a kést a pultra tettem.
-Mintha hallottam volna valamit. - Kihúzta az egyik fiókot, amiből egy pisztolyt varázsolt elő.
  Hátrálni kezdtem. Miért tart magánál fegyvert?
-Mire kell... az neked? - Nagyot nyeltem. Így még rémisztőbbnek tűnt, mint az előbb.
-Ülj vissza, és maradj csendben! - Utasított. Én pedig engedelmeskedtem.
-Meg is van töltve? - Csúszott ki a számon, amiért átkoztam magam. Nem megmondta, hogy maradjak csendben? És én az első adandó alkalommal megszegtem.
-Szerinted? - Vonta fel a szemöldökét. A pillantása mindent elárult. - Mindjárt jövök.
  Azzal kilépett az ajtón.
  Nem sokára egy kisebb puffanás hallatszott. Szerencsére nem a fegyver sült el.
-Mit keresel te itt? - Hallottam Patrick fojtott hangját.
-Mondtam, nem tudsz rávenni arra, hogy ott maradjak, és várjam, vajon mi történhet, amíg én tétlenül ülök egy helyben. - Válaszolta valaki. Azt egyértelműen leszűrtem, a hang tulajdonosa férfi.
-És azt hogyan tudtad elintézni, hogy ne kövessenek? - Miközben Patrick az idegent faggatta, én újra felkeltem, és közelebb lopóztam az ablakhoz.
  Patrick háttal állt nekem, a vele szemben állót pedig pont nem lehetett látni.
-Egyszerűen. Ha egyszer belövik magukat, akkor...
  Ez a mondat némi gyanúra adott nekem okot. Odasétáltam az ajtóhoz, és résnyire nyitottam, éppen csak annyira, hogy kilássak.
  Sajnos ez az ötlet sem bizonyult sikeresnek. Mintha direkt úgy álltak volna, hogy én semmiképpen se lássam az ismeretlent. Patrick testtartása hirtelen megmerevedett. Mintha megérezte volna. Majdnem megfordult, viszont én kivételesen gyorsabbnak bizonyultam.
  Az ajtót becsuktam, és visszaültem az ágyra. Addigra már azt se éreztem, hogy fájna valamim.
  Az ajtó lassan, vészjóslóan kinyílt. Patrick lépett be rajta, őt pedig Luke követte. Luke egyből felém vette az irányt, és megölelt.
-Jól vagy? - Érdeklődött őszinte aggodalommal.
-Persze. És köszönök mindent. Nem tudom, mi lett volna, ha...
-Nincsen semmi de. a lényeg az, hogy jól vagy. Majd ha tudok, akkor megpróbálok elszabadulni Peteréktől, és megkereslek. Talán addigra már azt is tudni fogom, hogy hol vannak a gyerekek.
  A szemem sarkából láttam Patrick megdöbbenését. Volt egy olyan megérzésem, hogy ha Luke elmegy, alaposan kifaggat.
  Legfeljebb tíz perc múlva Luke el is ment. Újra kettesben maradtam Patrickkel, aki befejezte a szendvicset, amit én meg is ettem.
-Figyelj! - Leült mellém az ágyra, amikor már mindent elpakolt.
  Nem érdekelt, mit akart mondani. Valamiért egyszerűen... Magamhoz öleltem. Feltűnt, hogy ez őt is meglepte, de ennek ellenére szó nélkül viszonozta az ölelésemet.
-Neked is köszönöm, hogy... - Félbeszakított.
-Sss! Nem kell megköszönnöd. Szívesen tettem.

Lassan telt az idő a hosszú autóút során. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy Peter ilyen messze elhozott.
  A ruhák, amiket adott, hogy elfogadhatóan nézzek ki, kellemesen melegek voltak.
  Patrick mellett ültem, aki az egész út során hallgatott. Kíváncsi lettem volna, min jár az esze. Azt mondta az lesz az első dolga, ha visszaértünk, hogy elvisz a kórházba. És ott az orvosok megmondják, lett-e valami komolyabb bajom.
  Pár óra elteltével begurultunk a kórház mellett álló parkolóba. Már világos volt, talán dél körül járhatott az idő. Patrick kiszállt, és átjött az én oldalamra. Kinyitotta az ajtót.
-Tudsz járni? - Érdeklődött.
-Szerintem... talán. - Miután kiszálltam, megpróbáltam pár lépést tenni előre fele, de majdnem elestem. Végül Patrick a karjaiban vitt be.
  Ahogy Patrick átlépte a küszöböt, az egyik doktornő egyből észrevett minket.
-Diamond... - Nem csodálkoztam azon, hogy a nevemen szólított. Biztosra vettem, hogy a rendőrség és Chauncey is mindent körbejárt, hogy megtaláljanak engem. - Lucia...! Hívd fel Chauneyt!
  A doktornőt követve Patrick bevitt az egyik vizsgálóba, és letett az ágyra, majd az ajtó felé vette az irányt.
-Elmész? - Kérdeztem halkan. A válasz csak egy bólintás volt, és már el is tűnt.
-Megkérdezhetem, mi történt veled az elmúlt két hónapban? - Letekerte a rólam a kötéseket.
  A kérdésére nem szerettem volna válaszolni. Ezt nagy valószínűséggel meg is érezte, és nem kérdezett többet.
  Miután végzett minden vizsgálattal, kijelentette, hogy szerinte a sérüléseimen és a kimerültségen kívül nincs komolyabb bajom. Időközben Chauncey is megérkezett.
-Diamond! - Megölelt. Szerencsére semmit nem kérdezett. A faggatást talán a rendőrökre hagyja. - Doktornő... Haza vihetem? - Intézte a kérdést az engem ellátó orvoshoz.
  A választ nem hallottam, ami nagy valószínűséggel igen lehetett, mert elindultunk kifelé. Annyira összeszedtem magamat, hogy elballagjak az autóig.
-Kérdezhetek? - Törte meg a csendet a keresztapám.
  Mit mondjak neki? Előbb-utóbb mindenképpen beszélnem kell arról, ami történt. Szóval... Minél előbb túl vagyok rajta annál jobb. Nem?
-Igen.
-Ki hozott vissza? - Érdeklődött a ruhám felé bökve.
-Patrick. - Mondtam kisvártatva. Nem voltam biztos benne, hogy tudja, ki az. Szerintem ő még nem találkozott vele.
-Aki múltkor is behozott? - Fogalmam se volt, látta-e a bólintásomat. - És ő hogy talált rád?
  Ezzel most azt akarja mondani, hogy Patrick rabolt-e el? Miért tette volna? Valamiért nekem ezzel azt is bebizonyította, hogy tévesen gondoltam rá, mint Patricia gyilkosára.
-Négyen  voltak, de ebből az egyik segített nekem. - Válaszoltam nagyon halkan.
  Ahogy közeledtünk a kertészet felé, egy rendőrautó körvonala rajzolódott ki a ház előtt.
-Mit keresnek itt? - Néztem Chaunceyra.
-Épp kopogtak, amikor hozzád indultam. Ragaszkodtak hozzá, hogy ők most akarnak kikérdezni téged. De ha nem szeretnéd... - Közbevágtam.
-Essünk túl rajta.