10. fejezet

Nehezen ugyan, de sikerült kinyitni a szememet. Arra számítottam, világos lesz. Ezzel ellenben sötét volt.
  A helyiséget egy kis lámpa világította be, amikor valaki belépett és felkapcsolta.
-Felébredtél? - Érdeklődött, miközben egy dobozban matatott. A hangját ismerősnek találtam.
  Csak akkor vettem észre, ki az, amikor letérdelt mellém a kezében egy guriga kötszerrel, hogy bekötözze a sebeimet.
-Patrick? Hogy kerülsz ide? - Hitetlenkedtem. Luke őt kérte volna meg, hogy segítsen?
-Szerintem tudod. - Állapította meg.
  A kezébe vette a karomat, és elkezdte köré tekerni a kötszert. Ezt követően hozott egy újabb adagot, amit a másik karom köré csavart.
-Hogy vagy? - Kérdezte, mikor meggyőződött arról, hogy máshol nem kell bekötöznie.
-Voltam már "jobban" is. - Mondtam a múltkori balesetemre utalva viccesen.
-Ebben igazad van. - Nevetett ő is, majd gyorsan témát váltott. - Tudsz mozogni?
-Hát... - Megpróbáltam felülni, de egyből vissza is zuhantam. Minden végtagom sajgott. - Segítesz?
-Szerintem nem kéne erőltetni... - Próbált ellenkezni, de azért segített. Hátamat a falnak támasztottam.
-Kérsz reggelit? Vagy vacsorát? Attól függ milyen szempontból nézzük.
  Bólintottam. Patrick felállt. Elég volt pár lépéssel arrébb mennie, ugyanis az ágy lábánál volt a "konyha".

Épp a kenyérből vágott volna egy szeletet, amikor... Nem tudom, mi történhetett Patrickkel. Csak azt vettem észre, hogy a keze görcsösen markolja a kést. Ebben a pillanatban féltem. Patricktől? Valamiért nem akartam elfogadni ezt igazságnak.
  Bármennyire is fájt mindenem, megkíséreltem felkelni. Lassan, óvatosan lépkedve Patrick mellé araszoltam. Egyik kezemet rátettem a kezére, míg a másikkal elvettem tőle az éles tárgyat.
-Mi történt? - Érdeklődtem, miközben a kést a pultra tettem.
-Mintha hallottam volna valamit. - Kihúzta az egyik fiókot, amiből egy pisztolyt varázsolt elő.
  Hátrálni kezdtem. Miért tart magánál fegyvert?
-Mire kell... az neked? - Nagyot nyeltem. Így még rémisztőbbnek tűnt, mint az előbb.
-Ülj vissza, és maradj csendben! - Utasított. Én pedig engedelmeskedtem.
-Meg is van töltve? - Csúszott ki a számon, amiért átkoztam magam. Nem megmondta, hogy maradjak csendben? És én az első adandó alkalommal megszegtem.
-Szerinted? - Vonta fel a szemöldökét. A pillantása mindent elárult. - Mindjárt jövök.
  Azzal kilépett az ajtón.
  Nem sokára egy kisebb puffanás hallatszott. Szerencsére nem a fegyver sült el.
-Mit keresel te itt? - Hallottam Patrick fojtott hangját.
-Mondtam, nem tudsz rávenni arra, hogy ott maradjak, és várjam, vajon mi történhet, amíg én tétlenül ülök egy helyben. - Válaszolta valaki. Azt egyértelműen leszűrtem, a hang tulajdonosa férfi.
-És azt hogyan tudtad elintézni, hogy ne kövessenek? - Miközben Patrick az idegent faggatta, én újra felkeltem, és közelebb lopóztam az ablakhoz.
  Patrick háttal állt nekem, a vele szemben állót pedig pont nem lehetett látni.
-Egyszerűen. Ha egyszer belövik magukat, akkor...
  Ez a mondat némi gyanúra adott nekem okot. Odasétáltam az ajtóhoz, és résnyire nyitottam, éppen csak annyira, hogy kilássak.
  Sajnos ez az ötlet sem bizonyult sikeresnek. Mintha direkt úgy álltak volna, hogy én semmiképpen se lássam az ismeretlent. Patrick testtartása hirtelen megmerevedett. Mintha megérezte volna. Majdnem megfordult, viszont én kivételesen gyorsabbnak bizonyultam.
  Az ajtót becsuktam, és visszaültem az ágyra. Addigra már azt se éreztem, hogy fájna valamim.
  Az ajtó lassan, vészjóslóan kinyílt. Patrick lépett be rajta, őt pedig Luke követte. Luke egyből felém vette az irányt, és megölelt.
-Jól vagy? - Érdeklődött őszinte aggodalommal.
-Persze. És köszönök mindent. Nem tudom, mi lett volna, ha...
-Nincsen semmi de. a lényeg az, hogy jól vagy. Majd ha tudok, akkor megpróbálok elszabadulni Peteréktől, és megkereslek. Talán addigra már azt is tudni fogom, hogy hol vannak a gyerekek.
  A szemem sarkából láttam Patrick megdöbbenését. Volt egy olyan megérzésem, hogy ha Luke elmegy, alaposan kifaggat.
  Legfeljebb tíz perc múlva Luke el is ment. Újra kettesben maradtam Patrickkel, aki befejezte a szendvicset, amit én meg is ettem.
-Figyelj! - Leült mellém az ágyra, amikor már mindent elpakolt.
  Nem érdekelt, mit akart mondani. Valamiért egyszerűen... Magamhoz öleltem. Feltűnt, hogy ez őt is meglepte, de ennek ellenére szó nélkül viszonozta az ölelésemet.
-Neked is köszönöm, hogy... - Félbeszakított.
-Sss! Nem kell megköszönnöd. Szívesen tettem.

Lassan telt az idő a hosszú autóút során. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy Peter ilyen messze elhozott.
  A ruhák, amiket adott, hogy elfogadhatóan nézzek ki, kellemesen melegek voltak.
  Patrick mellett ültem, aki az egész út során hallgatott. Kíváncsi lettem volna, min jár az esze. Azt mondta az lesz az első dolga, ha visszaértünk, hogy elvisz a kórházba. És ott az orvosok megmondják, lett-e valami komolyabb bajom.
  Pár óra elteltével begurultunk a kórház mellett álló parkolóba. Már világos volt, talán dél körül járhatott az idő. Patrick kiszállt, és átjött az én oldalamra. Kinyitotta az ajtót.
-Tudsz járni? - Érdeklődött.
-Szerintem... talán. - Miután kiszálltam, megpróbáltam pár lépést tenni előre fele, de majdnem elestem. Végül Patrick a karjaiban vitt be.
  Ahogy Patrick átlépte a küszöböt, az egyik doktornő egyből észrevett minket.
-Diamond... - Nem csodálkoztam azon, hogy a nevemen szólított. Biztosra vettem, hogy a rendőrség és Chauncey is mindent körbejárt, hogy megtaláljanak engem. - Lucia...! Hívd fel Chauneyt!
  A doktornőt követve Patrick bevitt az egyik vizsgálóba, és letett az ágyra, majd az ajtó felé vette az irányt.
-Elmész? - Kérdeztem halkan. A válasz csak egy bólintás volt, és már el is tűnt.
-Megkérdezhetem, mi történt veled az elmúlt két hónapban? - Letekerte a rólam a kötéseket.
  A kérdésére nem szerettem volna válaszolni. Ezt nagy valószínűséggel meg is érezte, és nem kérdezett többet.
  Miután végzett minden vizsgálattal, kijelentette, hogy szerinte a sérüléseimen és a kimerültségen kívül nincs komolyabb bajom. Időközben Chauncey is megérkezett.
-Diamond! - Megölelt. Szerencsére semmit nem kérdezett. A faggatást talán a rendőrökre hagyja. - Doktornő... Haza vihetem? - Intézte a kérdést az engem ellátó orvoshoz.
  A választ nem hallottam, ami nagy valószínűséggel igen lehetett, mert elindultunk kifelé. Annyira összeszedtem magamat, hogy elballagjak az autóig.
-Kérdezhetek? - Törte meg a csendet a keresztapám.
  Mit mondjak neki? Előbb-utóbb mindenképpen beszélnem kell arról, ami történt. Szóval... Minél előbb túl vagyok rajta annál jobb. Nem?
-Igen.
-Ki hozott vissza? - Érdeklődött a ruhám felé bökve.
-Patrick. - Mondtam kisvártatva. Nem voltam biztos benne, hogy tudja, ki az. Szerintem ő még nem találkozott vele.
-Aki múltkor is behozott? - Fogalmam se volt, látta-e a bólintásomat. - És ő hogy talált rád?
  Ezzel most azt akarja mondani, hogy Patrick rabolt-e el? Miért tette volna? Valamiért nekem ezzel azt is bebizonyította, hogy tévesen gondoltam rá, mint Patricia gyilkosára.
-Négyen  voltak, de ebből az egyik segített nekem. - Válaszoltam nagyon halkan.
  Ahogy közeledtünk a kertészet felé, egy rendőrautó körvonala rajzolódott ki a ház előtt.
-Mit keresnek itt? - Néztem Chaunceyra.
-Épp kopogtak, amikor hozzád indultam. Ragaszkodtak hozzá, hogy ők most akarnak kikérdezni téged. De ha nem szeretnéd... - Közbevágtam.
-Essünk túl rajta.

9. fejezet

-Ha jól értem, akkor te most valami cseléd féleség vagy? - Kérdeztem Luketól, miközben beleharaptam a pizzába.
-Így is mondhatjuk. - Nevetett.
-És ez tetszik neked? - Próbáltam a lehető legfinomabban fogalmazni, mert nem tudom elképzelni, hogy van, akinek ez a helyzet tetszene.
-Nem, de hát ez van, ezt kell szeretni.
-Most azt akarod ezzel mondani, hogy nem is akarod itt hagyni ezt az életet? - Kérdeztem szemrehányón.
-Szeretném én, de fogva tartják valahol az öcsémet és egy lányt. - A tekintete olyan volt, mintha nem is itt lenne, hanem egy másik, távoli világban. - Néha mondanak egy-két dolgot, ami egyre közelebb vezet hozzájuk, de még nem sikerült rájönnöm, hol is lehetnek.
-Hogy hívják?
-Scott. A lányt ha jól emlékszem Clairnek.
  A név hallatán félrenyeltem. Azt hittem, meg fogok fulladni. Nem hinném, hogy ez csak egy véletlen egybeesés lenne. Clair tényleg él. Meg kell őt találnom. Bár magam sem tudom, miért hittem el ezt az egészet Lukenak.
-Jól vagy? - Luke a hátamat veregette.
-Igen csak... csak... Az  a lány a... húgom.
  Akkor nem csak a képzeletem játszott velem. Remélem jól van. Másra nem is tudtam gondolni csak rá. Él, és ez a lényeg.
-Segítesz megtalálni?
-Persze.
  Ez az egy szó akkora boldogsággal töltött el, hogy majd' kiugrottam a bőrömből.
-Luke, hozd ide! - Mennydörögte Peter. Hirtelen támadt boldogságom ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint ahogy jött.. Peter hangjától kirázott a hideg. Nem akartam a közelébe kerülni.
  Luke biztatóan megszorította a kezem, és magával húzott.
  Most jobban megfigyeltem a helyiséget. Egy asztalon, két széken, egy fotelen és egy kanapén kívül nem volt ott semmi.
  Luke elengedett, és hátrált pár lépést. Elliot és Jim a kanapén ültek, Petert pedig nem láttam sehol. Viszont meg mertem volna rá esküdni, hogy az előbb ő kiabált. Vajon megint próbálkozni szeretne? Ha igen, nem fogom hagyni, hogy sikerrel járjon. Arra mérget vehet.
-Szóval... - Peter mögöttem állt. A hangja egész közelről jött.
-Na, ide figyelj! - Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. - Azt felfogtam, mit akarsz tőlem. Ám még mindig nem értem, miért kellett ahhoz elrabolnod.
-Mert így érdekesebb. - A szája széle mosolyra húzódott. Nagyon szívesen letöröltem volna az arcáról a vigyort, ha nem fogta volna le a kezeimet.
-Engedj el, különben... - Tudtam, ez a részemről nem más, mint üres fenyegetőzés.
-Különben, mi lesz, hm?
  Nagy nehezen sikerült kiszabadulnom a szorításából, és a legközelebbi ajtó felé futottam, hátha az kivezet erről a szörnyű helyről.
-A helyedben nem tenném. - Szólt Peter. A hangjából azt sikerült leszűrnöm, esze ágában sincs megállítani engem.
  Kinyitottam az ajtót. Mivel nem azt néztem, mi van mögötte, egy lépcsőn keresztül legurultam a pincébe. A fejem nagyot koppant a hideg talajon.
  Peter is utánam jött. Teljes erőből visszanyomott a talajra, mielőtt lehetőségem lett volna felkelni. Lovaglóülésben a derekamra telepedett, karjaimat a térde alá szorítva.
-Most te figyelj rám! - Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy még sötétben is tisztán ki tudtam venni belőle a sötét szándékot. - Bármennyire is szeretnél, nem fogsz tudni innen megszökni. Világos?
  Az ajkát végighúzta a nyakamon, miközben a bőrömet szívogatta.
-Szállj le rólam! - Sziszegtem. Erre felemelte a fejét és még jobban elmosolyodott.
-Arról ne is álmodozz!
  Szerettem volna valamit mondani neki, de valaki leráncigálta rólam, és erősen a falnak lökte.
-Nem engedem, hogy vele is megtedd azt, amit Clairrel. - Luke ideges volt.
  Nem akartam elhinni. Peter a húgomat... A gondolataim teljesen összezavarodtak, a fejem pedig sajgott.
-Diamonddal érdekesebb. Clair túl hamar megadta magát...
-Mit... Mit tettél a húgommal? - Fogalmam sem volt menyire sikerült érthetőre ez a mondat, ugyanis kezdett minden elhomályosodni.
 Utoljára még annyit hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, majd se kép, se hang.

Amikor sikerült magamhoz térnem, a kezem a hátam mögött egy kötéllel hozzá volt kötve egy vasrúdhoz. Világos volt. Pár kisebb ablakon keresztül fény jutott be. Velem szemben egy üldögélő alakot pillantottam meg. Először azt hittem Peter az, de tévedtem. A hangjáról ismertem rá.
-Ne akadj ki, de... - Nézett rám megbánóan Luke.
-Miért vagyok megkötözve? - Szakítottam félbe.
-Mert már nem tudtam, mit kitalálni. - Lépett elő Peter Luke háta mögül, majd egy fényes, késnek tűnő tárggyal a kezében, letérdelt mellém.
  Egyre közelebb és közelebb araszolt. Próbáltam egyre hátrébb menni, de ebben megakadályozott a cső.
  Peter a kezeivel a hátam mögé nyúlt. A kés nekinyomódott a kezemnek. Szerencsére csak a kötelet vágta el, és nem a kezemet.
  Nem vártam sokáig. Ahogy elvette a hideg fémet a bőrömtől, megütöttem. Őt pedig Luke fogta le.
-Luke, engedj el, vagy nagyon meg fogod bánni! - Üvöltötte teli torokból.
-Nem érdekel. - Elráncigálta magával a lépcsőig.
-De ne hidd, hogy nem fogok még jönni! - Figyelmeztette, mikor már kilépett a fönti ajtón, és teljes erőből becsapta.

Ezek a jelenetek napról-napra, hétről-hétre megismétlődtek. Talán hónapok telhettek el így. Ezen a helyen szinte teljesen elvesztettem az időérzékemet. Egyedül Luke tartotta bennem a lelket. És természetesen Clair.
  Luke minden egyes nap megígérte, hogy amint rájön, hogyan tud innen kiszabadítani, az lesz az első dolga, segít megkeresni Clairt. Bár még ő sem tudta, hol fogjuk megtalálni.

Az egyik éjszaka arra ébredtem, kint vihar van, Luke pedig a vállamat rázza.
-Sikerült segítséget szereznem. - Mondta önelégülten. - De sietnünk kell.
  Alighogy kimondta, valamitől betörött az egyik ablak.
-Mi...? - Kérdeztem volna, de ő felhúzott a földről, és a számra tette a kezét.
-Maradj csendben! Nem lenne jó, ha meghallanának.
  Odahúzott az ablakhoz. Ahogy felnéztem, ki áll odakint, vízcseppek estek a szemembe, és nem láttam, ki az.
-Köszönöm. - Mondtam, mielőtt felemelt, hogy ki tudjak mászni.
  Pár üvegszilánkba sikerült beletenyerelnem, jó pár pedig végigkarcolta a bőrömet a karomon, hátamon és a lábamon.
  Aki kinn állt megfogta a karomat, és segített feltápászkodnom. Az ismeretlen egy kabátot terített a hátamra. Gyors léptekben haladt. Nem tudtam tartani vele az iramot, mert már rég nem futottam.
  Felkapott, így még gyorsabban tudott menni. Már-már futni.
  Én összeszorított szemekkel és fogakkal csendben voltam a karjaiban. Nem érdekelt, hova visz, vagy ki ő. A lényeg az volt, hogy minél messzebb kerüljek Petertől és a haverjaitól.
  Talán tíz percen belül eljutottunk egy elhagyatott földúthoz, ahol egy autó állt, amire egy lakókocsi volt kötve.
  Az idegen bevitt a lakókocsiba, és letett az ágyra. Hogy mi történt ezt követően, nem tudom.

8. fejezet

-Öhm... Elengedsz? - Kérdeztem nagy nehezen.
  Most kezdtem érezni azt, lehet jó volt a sejtésem. Ha tényleg ő tehet Patricia haláláról, akkor most lehet, hogy én jövök? A gondolattól kirázott a hideg.
  Nem kellett volna hazudnom a rendőröknek.
  Épp azon voltam, hogy megmondjam neki a magamét, amikor lassan felemelte a kezét.
  Lemásztam Patrickről, és felültem.

-Kösz, hogy haza hoztál. - Mondtam, majd kiszálltam az autóból.
  Előkerestem a táskámból a kulcsokat. Bementem, és kétszer is megnéztem, biztos jól zártam-e be az ajtót.
  Átmentem a nappaliba, és onnan figyeltem, ahogy Patrick elhajt.
  Elindultam, hogy lezuhanyozzak, de meghallottam valamit. A hang az emeletről jött. Chauncey és Robert nem lehettek. Ők Seattlebe mentek. Akkor vajon ki van itt?
  Halkan lépkedve indultam el felfelé.
-Diamond... - Hangzott a nevem, amint felértem a lépcsőn.
-Ki... Ki van ott? - A hangom remegett a félelemtől.
-Hát nem ismersz meg?
  A mély hang a szobám felől jött. Tudtam, hogy már hallottam. Sőt... Nem is olyan régen.
  Befordultam a szobám ajtaján. De csak akkor jöttem rá, mekkora ostobaság volt.
-Na, megismersz? - A gyilkos volt az.
  El akartam futni, de felkattant a villany, ezzel elvakítva engem. Amint hozzászokott a szemem a hirtelen támadt világossághoz, feltűnt még két alak. Megfordultam. Egy negyedik állt az ajtóban, így nem tudtam elmenekülni.
  Négy férfi ellen semmi esélyem sincs.
-Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem olyan halkan, hogy szinte még én se értettem.
-Ezt se érted? - Csóválta a fejét egy másik. - Téged.
-Peter? - Döbbentem meg.
  Aki az ajtóban állt, közelebb jött, hogy elkaphasson. Sikerült félreugranom.
  Nem vártam meg, míg utolérnek. Megpróbáltam elmenekülni. A lépcsőfokokat kettesével-hármasával ugrottam át.
-Ő az enyém. - Hallottam Petert. Ideges volt. De ami a legjobban aggasztott, az az volt, hogy egyre közelebbről jött a hangja.
  Már majdnem az ajtónál voltam. De ha el is jutok odáig, a kulcs akkor se lesz nálam.
  Az ajtó mellett volt egy akasztó kulcsoknak. Tudtam, odatettem. Megálltam előtte. A kulcs nem volt a helyén.
  Peter meglökött hátulról. A földre zuhantam, magammal rántva őt is.
-Innen már nem menekülsz. - Hajolt fölém. Két kezemet erősen szorította a fejem fölött.
  Hiába próbáltam kiszabadulni, nem voltam rá képes.
  Felhúzott a földről. A többiek minden "nyomot" eltüntettek, ami azt bizonyítaná, hogy itt jártak.
  Az egyikük egy kendőt kötött a szemem elé, egy másikat pedig a számra. Ezáltal nem láttam semmit, és beszélni se tudtam. Valahonnan szereztek kötelet is, és azzal kötözték meg a kezemet.
-Indulj! - Lökdösött Peter. Beültettek egy autóba.
  Fogalmam sem volt arról, ki hol van. Csak abban voltam biztos, Peter mellett ülök.
  Az úton többször is megpróbáltam kiszabadulni. Sikertelenül. Nem volt más választásom, mint beletörődnöm, hogy elraboltak.
  Nem tudom, hogyan, de akaratom ellenére elaludtam. Arra számítottam, megint találkozni fogok Clairrel. De nem. Ezúttal nem jött. Talán ez lett volna az a veszély, amit annyira emlegetett? Vagy csak az én megérzésem volt, hogy történni fog valami, és Clairen keresztül közölte a tudatalattim?
  Apránként tértem magamhoz. Egy számomra idegen helyen feküdtem.

  A szoba teljesen üres volt. Nem volt benne semmi.
  Feltápászkodtam a földről. Az ablakokon nem lehetett kilátni, mert be voltak deszkázva. Csak egy-két fénysugár tudott bejutni rajta. Megkíséreltem kinyitni az ajtót, abban reménykedve, ha nyitva van, nem vesz észre senki, és feltűnés nélkül el tudok szökni.
  Egy folyosóra léptem ki. Először azt hittem, nincs itt senki. Valaki mégis elkapott, és magához rántott.
  Sikítani akartam, de a kezét a számra tette.
-Innen nem fogsz elszökni. Ha rajtam múlik, nem. - Az ismeretlen átráncigált egy másik helyiségbe, ami valószínűleg a nappali lehetett.
  Ott akkorát taszított rajtam, hogy kis híján elestem, de ő és egy másik megragadták a kezemet. Két oldalról tartottak Peter előtt.
  Nem a szemébe néztem, hanem a negyedik férfit, aki a szoba másik végében állt egy ajtó támlájának támaszkodva.
-Nézz rám! - Utasított Peter.
  Mivel nem tettem, felállt, és csak akkor állt meg, mikor egészen közel volt hozzám. Látszott rajta, most is be van lőve.
  A másik két férfi elengedett. Az egyikükre csak most ismertem rá. Elliot volt az.
  Peter a derekamnál fogva húzott magához. Próbáltam ellökni magamtól.
-Eressz el! - Követeltem.
-Ó, nem. - Ellenkezett Peter. - Elfelejtetted, mit mondtam a múltkor?
  Az arca egyre közelebb került az enyémhez. Akkor minden erőmet összeszedtem, és egy nagyot löktem rajta. Ennek az lett az eredménye, hogy egy pillanatra elengedett, de újra rám vetette magát, és ezúttal elterültünk a földön.
  Peter erősen megragadta a vállam, mire nekem nem tudom, hogyan, de sikerült oldalba rúgnom. Ő fájdalmasan felüvöltött.
-Engedj el! - Sziszegtem.
  Mikor végre leszállt rólam, én is felkeltem. Csakhogy egyből vissza is zuhantam, mivel Peter visszakézből arcon ütött.
  Az ütés helye már-már égette a bőrömet.
-Hé, vidd vissza! - Adta ki a parancsot Peter. - És maradj is ott! A végén még tényleg sikerül megszöknie.
  Az idegen felsegített. Barna haja, kék szeme volt. Óvatosan fogta meg a karomat, és kísért vissza a "tömlöcömbe".
  Leültem az egyik sarokba. A férfi leült mellém. Ekkor vettem csak észre, hogy a felsőm cafatokban lóg rajtam.
  Az ismeretlen levette az ingét, és felém nyújtotta. Rajta egy fehér póló maradt.
-Tessék. Vedd ezt fel! - Szólalt meg barátságosan.
-Köszi. - Elvettem a kezéből, és felvettem. A tönkre ment felsőt pedig letettem magam mellé.
-Mi a neved? - Érdeklődött.
  Azt hittem, tudja, úgyhogy mikor megkérdezte, meglepődtem. De ennek ellenére válaszoltam.
-Diamond Grey.
-Lucas Thompson vagyok. Hívhatsz Lukenak is, mint a többiek.
-Örülök, hogy megismertelek. - Mondtam. - Úgy tűnik sokat leszünk együtt az elkövetkezendő időben.
  Luke bólogatott.
-Te nem látszol drogosnak. - Jegyeztem meg kis idő elteltével.
-Mert nem is vagyok az. - Értetlenül néztem rá. De akkor mit keres itt ezekkel az emberekkel? - Látszólag tudta, mire gondolok, mert válaszolt is. - Jim a testvérem, és ő mindig Elliottal és Peterrel lóg. Én pedig nem tudok máshova beilleszkedni. Én nem drogozok velük, csak a bajból húzom ki őket, ha már nem tudnak, mit tenni.
  Figyelmesen végighallgattam a történetét. Szóval ő csak egy átlagos srác, aki szeretne beilleszkedni. Tőle nem kell félnem. Ő biztos, hogy nem fog bántani.
-Nem vagy éhes? - Kérdezte, miközben az órájára nézett.
-Miért, mennyi az idő? - Addig csúsztam lejjebb a fal mellett, míg nem feküdtem.
-Fél egy van. Hozok ebédet. Nem próbálsz meg elszökni, ugye? - Érdeklődött bizalmatlanul.
-Egyedül semmi esélyem se lenne. - Emlékeztettem bágyadt hangon.
-Ez igaz.
  Kiment a szobából, de a biztonság kedvéért még egyszer visszanézett.

7. fejezet

-Tudod, ki vagyok? - Hallottam egy hangot a terem másik végéből, mire felkaptam a fejem.
  Az idegenen egy símaszk volt, kezében egy kést tartott. Farmer és pulcsi volt rajta. Felém közeledett.
  Teljesen ledermedtem. Most mit tegyek? Egyre közelebb és közelebb jött.
-Tudod, ki vagyok? - Ismételte meg a kérdést.
  Fogalmam sem volt, ki ő. Végignéztem rajta. Magas, szemei nagyon sötét barnák, szinte már feketék. Vállai szélesek. Még így, bő pulcsin keresztül is látszott, hogy igencsak izmos. Ezeket a tulajdonságokat végigfuttattam a fejemben.
  Megráztam a fejem, jelezve, nem tudom.
-Te... ölted meg... Patriciat? - Kérdeztem akadozva.
-Nem. Én csak segítettem. - Ekkor már teljesen közel volt.
  Megfogta a kezem, hogy ne tudjak elmenekülni. A kést tartó kezét felém lendítette. Annyira el tudtam hajolni, hogy ne találjon el.
  Nem tudtam elképzelni, mégis miért maradt itt megölni engem. El akartam futni. Minél messzebb. Féltem ettől az embertől.
  Megint meg akart szúrni a késsel, de felfigyelt valamire. Vijjogó hang hallatszott a klub előtt. Egy sziréna. Ideértek a rendőrök.
  A férfi ellökött magától, mire én a földre zuhantam. Az ismeretlen futásnak eredt. Nem láttam, merre futott. Nem is érdekelt. A rendőrök berontottak.
  Az egyik rendőr felsegített a talajról.
-Te vagy Diamond Grey? - Kérdezte barátságos hangon. Bólintottam. - Én vettem fel a telefont. A nevem Matthew Carlisle. Nyugodtan szólíts Mattnek.
  Matt nem lehetett huszonnyolcnál idősebb. Rövid szőke haja, kék szeme volt. Nagyjából olyan magas volt, mint én.
-Jól vagy? - Érdeklődött.
-Igen, leszámítva, hogy meg akart ölni. - Válaszoltam savanyúan.
-Hol van a test? - Tért rögtön a lényegre egy idősebb rendőr.
  A hátsó ajtó felé mutattam.
-Ismerted az áldozatot? - Kérdezte pár perc elteltével az idősebb nyomozó.
-Szerintem ő lehet... Patricia. Bár kint sötét van, így... nem biztos, hogy... jól láttam. - Magyaráztam zavartan, abban reménykedve, hogy Patricia még életben van, és csak én képzeltem ezt az egészet.
-Mit láttál vagy hallottál? - Faggatott tovább megállás nélkül.
-Hát... Ööö... Én... Valaki sikított, és volt egy nagy durranás... És akkor... kiszaladtam... megnézni, mi folyik odakint. - Próbáltam visszaemlékezni.
-De a lányt leszúrták, nem lelőtték. - Akadékoskodott.
-Lehet, hogy figyelmeztető lövés volt. - Szólalt meg Matt is.
-Talán. - Értett egyet.
-Kérem, engedjenek oda! - Hallottam egy ismerős hangot kintről.
-Vigyék innen! - Intézkedett az idősebb. - Így is túl sok a kíváncsiskodó.
  A nyitott ajtón keresztül megláttam, ki akart idejönni. Patrick egy rendőrrel vitatkozott.
  Odarohantam hozzájuk. Kint hűvös szél fújt. Az eső is elkezdett szemerkélni.
-Hadd jöjjön! - Kértem a középkorú férfitól.
  A rendőr fintorral az arcán arrébb állt.
-Mit keresel itt? - Kérdeztem halkan.
-Láttam, hogy erre jöttek a rendőrök, és azt hittem, neked esett bajod.
-Diamond... - Szólt Matt.
-Igen?
  Visszamentem az épületbe. Patrick követett. Bent Matt és az idősebb férfi várt.
-Meg tudod adni a főnököd számát?
-Hogy? - Elsőre nem értettem, kire gondolnak, de aztán megértettem. - Én nem dolgozok itt.
-Akkor mit kerestél itt? - Akadékoskodott megint az öregebb. Egyértelműen lejött, ő a szigorúbb.
-Tommy, hadd mondja végig! - Kérte Matt.
-A barátnőm, Jade itt dolgozik, de néha beugrok helyette, mert ő is sokat szokott segíteni a kertészetben.
-És az ő számát meg tudod adni?
  Kikerestem a telefonomból a számot és elmondtam nekik.
-És te? - Fordult Patrickhez. - Miért akartál annyira idejönni? - Kérdezte gyanakodva.
  Patrick nem válaszolt azonnal, így kitaláltam valami hülyeséget.
-Ő a barátom, és aggódott értem. - Próbáltam nem hadarni, mert akkor biztos rájött volna, hogy hazudok.
  Éreztem, hogy mögöttem Patrick rázkódik a nevetéstől.
-Hogy nézett ki a támadó?
  Amire emlékeztem, azt mind elmondtam nekik. Mikor kifogytak a kérdésekből, azt mondták, hazamehetek.
-Gyere szívem, majd én hazaviszlek. - Patrick próbálta elrejteni a nevetését. Előlem nem sikerült neki.
  Megfogta a kezem, és kivezetett a parkolóhoz. Addigra már szakadt az eső. A szél is még jobban fújt.
  Csak most jutott eszembe, hogy mi van, ha Patricknek köze van a lány halálához, és a rendőr se tévedett túl sokat? Azt mondta, szerinte, előbb fogunk találkozni, mint hétfő. Vajon ezt így értette?
-Ez mire volt jó? - Kíváncsiskodtam, mikor beszállt.
-Te mondtad, hogy a barátod vagyok. Akkor gondolom el is kell hitetni velük, hogy ez így van.
  Ebben igazat kellett adnom neki. Viszont a még mindig futkosott a hátamon a hideg, az előbbi elméletemtől. Ki tudja, milyen ember Patrick? Gyakorlatilag nem is ismerem igazán, de nem tudnám elképzelni gyilkosként.
  A kocsi ablaktörlője a lehető leggyorsabban járt. Már a városon kívül jártunk, amikor a köd is körül vett minket, és két méternél messzebb nem láttunk el. Az eső lassan átváltott jégre.
  Patrick leállította a kocsi motorját. A nagy semmi közepén álltunk.
-Ilyen időben nemfogunk tovább menni. - Jelentette ki.
  Mikor már tíz perce állhattunk, kezdtem fázni.
  Patrick átmászott hátra, lehajtotta az egyik ülés támláját, és elővett valamit a csomagtartóból.
-Gyere!
  Szó nélkül engedelmeskedtem, bár elképzelni sem tudtam, vajon mit akarhat.

-Ez a vacak múlt héten elromlott, így most nem működik a fűtés. Remélem ez is jó lesz. - A négyszögletű valamit széthajtogatta. Egy takaró volt az.
  Rám terítette.
-Próbálj meg aludni! - Javasolta.

-Te nem fázol?
  Megrázta a fejét.
  Nekidőltem Patrick vállának, és rá is terítettem belőle, mert nem hittem neki.
  Sikerült hamar elaludnom. De, amikor megláttam Clairt, tudtam, megint valami érthetetlen dolgokat kezd el majd mondani.
  Egy erdőben sétáltunk. Ősz volt. Clair szótlanul ment előttem. Egy kanyarban eltűnt a szemem elől.
  Futottam, azt remélve, talán utolérem. De nem.
-Diamond, vigyázz! Egyre közelebb van.
-Ki vagy mi? - A hangom kétségbeesett volt.
-A veszély... - Kezdte, de hirtelen elhallgatott. - Majd máskor beszélünk. Most mennem kell.
  Erre én is magamhoz tértem. Kint még mindig sötét volt, de a vihar már elvonult.
  Feltűnt, hogy nem olyan pózban vagyok, mint mikor elaludtam. Feküdtem. Ezzel nem is lett volna semmi bajom, de egy kéz a derekamnál fogva a hozzá tartozó emberhez láncolt.
  Amint a szemem hozzászokott a sötétséghez, a hasamra fordultam.
  Patrick nézett szembe velem. Egyikünk sem mondott semmit. Végül én törtem meg a csendet.
-Ez egy kicsit kínos.
-Te pedig egy kicsit pimasz vagy. Nem gondolod? - Néztünk farkasszemet.
  Megpróbáltam felülni, de Patrick nem volt hajlandó elengedni a derekamat.