-Én leléptem. - Mondta Jade, miközben összeszedte a cuccait. - Vigyázz magadra! Jut eszembe... Holnap nem kell beugranod helyettem, nem akarom, hogy...
-Szívesen megyek. Nem lesz semmi baj. - Bizonygattam.
-Biztos? Mert kereshetek mást...
-Biztos. - Vágtam közbe. - Addig is lefoglalom magam. De ma nem szerda van? - Emlékeztem vissza a Patrickkel való beszélgetésemre. - Patrick azt mondta, mintha tegnap előtt vitt volna be.
-Nem. Ma csütörtök van. Szerintem fáradt lehetett, és összafolytak a napok. És visszatérve... Ha történik valami, nem mondhatod, hogy nem szóltam. Majd holnap találkozunk. Szia!
-Szia!
Pár perccel azután, hogy elment, Chauncey lépett be az ajtón.
-Jól vagy? - Megölelt, majd lehuppant mellém a kanapéra.
-Aha.
-Annyira sajnálom, hogy nem voltam itt. Egyszer bementem a kórházba, de nem voltál magadnál. Robertnek kellett segítenem.
Robert Chauncey egyik régi ismerőse. Nashvilleben lakik.
-Tudom. Patrick mondta.
Ahogy kimondtam a nevét, eszembe jutott, vajon mit csinál. Remélem alszik. Ahogy kinézett... Csodálom, hogy a fiúk engedték a kormány mögé ülni.
-Ő vitt be, ugye? Mintha Patricket mondott volna a nővér.
-Igen.
-Nekem most ki kell mennem a kertbe. Hétre Robert is ideér a városból.
Felmentem a szobámba. Elővettem a könyveimet. Muszáj lesz egy kicsit tanulnom. Jade mondta, hogy kedden bejelentette a matek tanárnő a pénteki témazárót.
Nem tudtam a leckére koncentrálni. A gondolataimat folyton az kötötte le, hogy mi is történt hétfőn. Nem fért a fejembe, hogy hogyan sikerült leesnem a fáról.
Csak akkor vettem észre, hogy már hét óra is elmúlott, amikor Robert hangját hallottam a földszintről. Akkor betettem a könyveimet a táskámba, és lementem keresni valamit vacsorára.
-Szia! - Üdvözölt Robert, amikor kinéztem a konyhaablakon keresztül a kertbe.
-Helló. - Intettem neki.
Nem voltam éhes, így csak egy teát ittam. Utána elmentem lezuhanyozni, és aludni.
-Tudod, szeretnék mindent elmondani, hogy megértsd. De nem tehetem...
-Miért nem? - Megfogtam a vállát, és megfordítottam, hogy a szemébe nézhessek. - Clair, a múltkor azt mondtad, élsz. Ez igaz? Vagy én őrültem meg? Kérlek... Ha igaz, tudnom kell, hol vagy. Megkereslek.
Nem értem, miért hiszek az álmomnak. Hiszen Clair meghalt, és csak én ragaszkodom ennyire az emlékéhez. Az nem lehet, hogy még él. Biztos képzelődöm. Nem kéne elhinnem, amit csak egy álomban hallok.
-Jön a vihar. - Nézett a tenger felé.
-Clair... - Próbáltam erősködni, de ő félbe szakított.
-Mennem kell. De ígérem, fogunk még találkozni.
Megfordult, és lassan eltűnt a szemem elől. Én pedig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és nem tudtam megmozdulni. A lábam nem akart engedelmeskedni.
-Clair! - Kiáltottam utána, annak ellenére, hogy tudtam, már nem hallja.
Amikor felébredtem a testem zihált a zavartságtól. A levegőt akadozva vettem, minden egyes levegő vételben szenvedést éreztem. Szívem őrülten kalimpált a helyén, mintha most rögtön ki akarna ugrani a helyéről.
Az ágyam mellett álló könyvespolcon lévő órára pillantottam. Majdnem hét óra volt.
Lassan kimásztam az ágyból, és az ablakhoz vonszoltam magam, megnézni, milyen idő van kint. Kint fújt a szél, esett az eső. A szekrényemből lassan előkerestem egy farmert és egy fekete hosszú ujjú felsőt.
Megfogtam a táskám, és elindultam lefelé. A táskát ledobtam a nappaliban egy fotelbe.
Chauncey a konyhában ült a kezében egy bögrével és az újsággal. Robert még biztos aludt.
-Jó reggelt! Mit kérsz reggelire? - Pillantott fel az újságból.
-Semmit. Nem vagyok éhes. - De azért megittam egy bögre tejet.
-Tudtad, hogy eltűnt Patricia Herbert? - Megráztam a fejem. - Azt hittem, Jade említette neked. Ő az a lány, akinek zöld a haja, az apja iszik és drogozik, az anyját pedig pszichiátrián kezelik, ugye?
-Igen, ő az.
A bögrét betettem a mosogatóba, felkaptam a táskám a nappaliból, majd felhúztam a cipőmet és a kabátomat.
-Minden megvan? - Kérdezte Chauncey.
-Igen.
-Biztos?
-Persze.
-Kocsikulcs? - Kérdezte.
A homlokomra csaptam, és kivettem a kezéből a kulcsot.
-Majd délután találkozunk.
A suli felé menet megcsörrent a telefonom.
-Értünk tudnál jönni? - Hallottam Jadet.
-Mindjárt ott vagyok.
Leparkoltam Jadeék előtt, és dudáltam. Pár perc múlva Jade és Ty beszállt az autóba.
Ahogy észrevettem Jade szándékosan úgy intézte, hogy Ty üljön mellém, ő pedig hátra.
-Bocs, hogy tegnap csak úgy elrohantam, de tudod... Számomra Chauncey még mindig ijesztő.
-Húgocskám, jobban tennéd, ha tőlem félnél. - Mondta Ty viccelődve.
-Már mondtam, hogy nem én voltam, hanem Caro és Michelle. - Védekezett Jade.
-Miért, mi történt? - Kérdeztem.
-Valaki este kicserélte a tornafelszerelésemet rózsaszín cuccokra.
Elképzeltem Tyt tetőtől talpig rózsaszínben és nevetnem kellett.
-Mi olyan vicces? - Kérdezte Jade, mintha nem tudná, min nevetek.
-Szerencsére reggel az utolsó pillanatban észrevettem.
-Pedig megnéztelek volna azokban a cuccokban. - Nevettem tovább.
-Hidd el, nem akartad volna! - Ellenkezett Jade. - A lányok egy miniszoknyát, egy topot és egy tízcentis magassarkút tettek oda.
Lassan megérkeztünk a suliba. Megpróbáltam keresni egy szabad helyet a bejárathoz közel, de nem találtam, csak a parkoló legtávolabbi részében, így futnunk kellett.
Miért nem hoztam esernyőt?
-Tanultál matekra. - Kérdezte Jade, mikor már beértünk az ajtón.
-Kicsit. Te?
-Nem. Tegnap Ethannel elmentünk vacsorázni. És nézd, mit kaptam! - Ujjongott, miközben egy szív alakú medálra mutatott, ami a nyakában lógott. - Szép, ugye?
-Igen.
A teremben nem láttam senkit, csak Patricket.
-Nem is tudtam, hogy velünk van órája. - Súgta nekem Jade.
-Én se. - Mondtam döbbenten. Hogy lehet, hogy még nem vettem észre, pedig mögöttem ül.
-Tessék. - Nyújtotta felém Patrick a kémia füzetét. - A szerdai anyag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése