1. fejezet

  A szüleim  és a testvérem állt előttem teljes életnagyságban. Ebből tudtam, alszok. Már két éve meghaltak
  A keresztapámért mentünk a reptérre. Mikor hazafelé tartottunk belénk jött oldalról autóval egy részeg. Csak a keresztapám, Chauncey és én éltük túl az ütközést. Amikor felébredtem egy kórházban találtam magam, Chauncey pedig az ágyam mellett ült. Ő volt a szerencsésebb, csak az egyik karja törött el, nekem a bal lábam.
  Miután rendbe jöttünk, elköltöztem hozzá a kertészetébe. A a volt Chicago-i lakásomat eladtuk. Szeretek itt élni Chauncey-el, de hiányzik a családom.
  Az álmomban épp velük nyaraltam a Michigan-tónál. Erre a nyárra még emlékszek. Pont a haláluk előtt voltunk ott.
  A húgom szeretett volna megtanulni szörfözni, mivel én is ezt szerettem volna. Valamiért mindig azt szerette volna, amit én, vagy amim nekem van. Anyámat és apámat kirázta ettől az ötlettől a hideg.
-Nem gondolod, hogy még kicsi vagy ehhez?- Kérdezte anyám.
-De Diamondnak miért engeditek meg, és nekem miért nem?- Bosszankodott Clair.
-Ő már tizenöt éves, te pedig még csak tizenhárom vagy. Csak egy évet várj még, rendben?- Kérte anyám, mert tudta, ha valamit Clair szeretne, azt el is éri. Legtöbbször.
  Még olyan dolgokat is, amikről tudta, soha nem fogja megszerezni. De egy próbát mindig megért nála. Ezek a dolgok annyira nem foglalkoztatták tovább. Amit különösen akart, azt nem hagyta annyiban.
  Anyám mindig szigorúbb volt, mint apám. Így apám már a harmadszori kérése után megengedte volna neki. Anyám természetesen nem tartotta jó ötlenek. Végül apámnak sem sikerült rábeszélnie, hogy hadd jöhessen velem.
  Jól kijöttem a családommal, ami nagy ritkaságnak számított. A legtöbb ismerősöm mindig arra panaszkodott, hogy ez a baj a családjával, az a baj a családjával.
  Arra tértem magamhoz, hogy Chauncey rázza a vállam.
-Ébresztő! El fogsz késni. Van tíz perced, hogy elkészülj.
-Mennyi az idő? - Kérdeztem álmosan, a szememet dörzsölve.
-Háromnegyed nyolc.
  Háromnegyed nyolc? Általában öt órakor kelek fel, legkésőbb hatkor. Úgy tűnik elaludtam.
-Miért nem keltettél fel?
-Sokat segítettél tegnap. Te is megérdemled a pihenést. Különben is, mikor feküdtél le? Éjfélkor? - Nevetett. - Siess! Én addig csinálok reggelit.
  Eltűnt az ajtóban. Felkeltem és a szekrényhez botorkáltam. Kivettem egy zöld pulcsit és egy farmert. Magamra ráncigáltam. Átsétáltam a fürdőszobába és megmostam az arcom.
  A cuccaimat bedobáltam a táskámba. Van egy olyan érzésem, hogy ma hosszú napom lesz.
-Kész van a reggelid! - Kiáltott fel a konyhából.
  Lerohantam. A lépcső alján kis híján elestem, de meg tudtam támaszkodni a falban.
-Óvatosan.
  Leültem az asztalhoz. Chauncey rántottát készített. Gyorsan megettem.
-Elvigyelek? Mert egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki ilyen álmosan tudna a vezetésre figyelni.
  Bólintottam. Igaza van. Túl fáradt vagyok.
  Gyorsan odaértünk a sulihoz.
-Nem elaludni órán. - Figyelmeztetett.
-Oké.
  Pár perccel a tanár előtt estem be az osztályba, és foglaltam helyet a barátnőm, Jade mellett.
-Már azt hittem, hogy nem is fogsz jönni.
-Az éjszaka közepén feküdtem le. - Mentegetőztem.
-Szerencséd, hogy a tanár is késik.
-Jó reggelt! - Lépett be a matek tanárnő, Marla Kerstin.
  Fiatal volt. Nemrég fejezte be az iskolát. Hosszú, szőke hajában vörös tincsek szoktak díszelegni. Ezúttal teljesen sötétvörös volt fekete tincsekkel. Ez jobban állt neki. Amikor tegnap délelőtt nálunk járt almát venni, még nem így nézett ki.
  Leült az asztalhoz és elkezdte lapozgatni a naplót. Az osztályban mindenki elcsendesedett, ahogy egyre hátrébb értünk a naplóban. Majd hirtelen megint előre ugrott. Ezt a szokását nem szerettük.
  Amikor újra az elejét nézte, tudtam, közel van hozzám, de nem fog feleltetni, mert csak azokat felelteti, akiknek rossz jegyei vannak.
-Jade Love. - Hangzott el.
  Nem figyeltem Jade feleletére. Csak azt vettem észre, amikor már leült mellém.
-Erre az egészre fél órát pazarolni. És nem tud hármasnál jobbat adni. - Bosszankodott már óra után. Majd témát váltott. - Mit csináltál éjfélig?
-Segítettem Chauncey-nek.
-Aha. Most, hogy segítségről van szó... Szeretném megkérdezni, be tudnál-e ugrani helyettem pénteken dolgozni. Ugyanis a főnök csak akkor enged el, ha szerzek valakit a helyemre, mert valami buli lesz.
-Rendben. - Egyeztem bele. Igaz én nem dolgozok ott, de be szoktam segíteni, hisz Jade is át szokott jönni segíteni gyümölcsöt szedni.
  Előkotortam a táskámból a kémia könyvemet, hogy átnézzem a leckét még témazáró előtt.
-Majd suli után találkozunk. - Mondtam Jade-nek, és befordultam a sarkon, majd felmentem az emeletre.
  A teremben nem volt más csak Brandon és a padtársam, Patrick, aki év elején jött hozzánk.
  Leültem mellé az első padba.
  Ők is a tankönyvet nézték.
  Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, mikor jöttek be a többiek. Hamar megérkezett a tanár is, aki lapokat tett elénk.
-Egész órán írhatjátok. - Ránézett az órájára. - Három, kettő, egy... Kezdhetitek.
  Nem volt nehéz. Fél óra alatt elkészültem, mint a többiek. A tanár felnézett.
-Mindenki kész?
-Igen. - Visszhangzott az osztályban.
-Akkor tegyétek le az asztalomra, és maradjatok csendben!
  Épp készültem felállni, mikor Patrick kivette a kezemből.
-Kiviszem.
-Kösz.
  Ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Év eleje óta pedig már másfél hónap eltelt.

-Végre megtaláltalak. - Hallottam Jade hangját.
-Nem is bújtam el. - Viccelődtem.
-Haza tudnál vinni? Anyu hozott be.
-Az is jó, ha Chauncey visz minket? Reggel nem engedte, hogy álmosan üljek a kormány mögé.
-Kösz, inkább nem. Chauncey-től kiráz a hideg. Ne kérdezd, miért.
  Ezt párszor hallottam tőle, de még mindig nem értem, miért gondolja így. Szerintem egy átlagos harminchat éves, barna szemmel és rövid hajjal.
  A zsebemben megcsörrent a telefonom. Chauncey hívott.
-Most nem tudok érted menni. Meg tudod oldani?
-Persze.
  Úgy néz ki gyalog fogok menni.
-Gyalogolsz? - Kérdezte Jade az arcom láttán.
-Igen. Majd holnap találkozunk.
  Kiértem a városból. Így csak három kilométer van vissza. Megkérhettem volna Jade-t, vigyen haza, de ez kiment a fejemből. Mikor arra gondoltam, felhívom, egy autó állt meg mellettem.
-Hova, hova? - Kérdezte Patrick. - Talán világgá mész?
-Nagyon vicces. Haza megyek.
-Erre? - Vonta fel a szemöldökét. - A szüleidé a kertészet?
-Ők meghaltak. - Nem lepett meg, hogy nem szorul össze a gyomrom, amikor a szüleimről van szó. Már hozzászoktam, hogy nem élnek. De biztos vele akarom megosztani a problémáimat? - Chauncey-é. Ő a keresztapám.
-Sajnálom. Pont oda tartok. Beszállsz? Elviszlek.
  Bólintottam, és beültem mellé.
-Megkérdezhetem, hogyan történt?
-Két éve részegen belénk jött valaki.
  Ezután az út végéig csendben utaztunk.
-Gyere be! - Mondtam az ajtóból visszapillantva. Felrohantam az emeletre, és a cuccomat ledobtam az asztal elé. Majd ismét lementem. - Mit adhatok?
-Egy kiló almát.
-Menjünk ki a kertbe.
  A fal mellett állt egy létra. Megfogtam és elindultam vele az almafák felé, de Patrick elém állt.
-Hadd segítsek! - Kivette a kezemből. Meglepődtem, milyen könnyen tudja vinni. Mintha pehelykönnyű lenne.