Pár óra múlva elindultak haza, én pedig ismét kettesben maradtam Mattel. Ám hamarosan ő is elment, mert jött a váltás, és egy számomra idegen állt Matt helyére. Mielőtt elment, azonban adott egy cetlit, amin a telefonszáma volt, arra az esetre, ha bármi történne.
Nem bírtam volna sokáig fent maradni, így már nyolckor elmentem aludni. Sajnos nem aludtam sokáig. Éjfél körül felébredtem, és nem sikerült visszaaludnom.
Lementem a földszintre, és készítettem egy teát. Ahogy ott álltam, mozgást vettem észre az ablaknál. Közelebb léptem, és megláttam Petert. Éppen azzal a rendőrrel birkózott, de innen úgy látszott, hogy Peter sokkal erősebb.
A következő pillanatban egy fényes tárgy jelent meg a kezében, amivel a rendőr felé csapott. Csak ekkor láttam, hogy egy kés vagy egy tőr van nála.
Peter bakancsot, egy farmert és egy rövid ujjú pólót viselt. Mindig is tudtam, hogy Peter melegvérű, na de ennyire...!
Gyorsan megpördültem, és futottam a telefonomért. Mikor megtaláltam a nappaliban, előhalásztam a számot a zsebemből, és bepötyögtem. Matt az első csengés után felvette.
-Igen? - Hangja egyáltalán nem tűnt álmosnak.
-Itt van... - Próbáltam a lehető leghalkabban beszélni, mert hallottam, hogy kinyílik a hátsóajtó. - Peter itt van. A rendőr szerintem meghalhatott.
-Próbálj meg elrejtőzni valahol! Egy perc és ott vagyok. - Azzal letette.
Felálltam. Halkan a nappali ajtajához osontam, és kinéztem rajta. Petert nem láttam sehol, így kiléptem a folyosóra, és elindultam a lépcső felé.
A konyha ajtaján keresztül azonban Peter rám vetette magát.
-Csak nem meg akarsz szökni? - Hátamat erősen nyomta a falhoz, kezeimet pedig még ennél is erősebben szorította. Lehelete az arcomat csiklandozta.
Belerúgtam a lábába, mire elengedett. Futottam, de ezúttal inkább az ajtó felé. Ahogy kinyitottam, és beleléptem a fél méter magas hóba, tudtam, rossz ötlet volt ujjatlant, és rövidnadrágot használni pizsamának.
A rendőr, akivel az előbb Peter harcolt, most valóban élettelenül feküdt a földön. Átléptem fölötte, és sprinteltem tovább.
Megkíséreltem nem törődni azzal a jeges érzéssel, amit a bőrömön éreztem.
-Matt már úton van... - Nyugtattam magamat félhangosan.
Olyan gyorsan rohantam, ahogy azt a hó és a nagyjából mínusz húsz fok engedte. Láttam a leheletemet, amikor kifújtam a levegőt.
-Hát itt vagy! - Ütközött nekem Peter. Ettől mindketten elterültünk a földön. Peter a derekamra ült. Egyik kezével lefogott, míg a másikkal a számat tapasztotta be.
Tehetetlenül fordultam jobbra-balra a teste alatt. Nem volt elég erőm semmihez, ráadásul a talaj is jéghideg volt.
Peter levette a kezét a számról, majd az ajka az enyémhez ért. Nem hagytam magam, és beleharaptam az ajkába. Tőlem nem fogja megkapni azt, amit akar.
-Te megharaptál? - Kérdezte csodálkozva.
-Igen. - Azt reméltem, talán határozottan cseng a hangom, de inkább csak remegett a félelemtől.
-Nem kellett volna... - Előrántotta azt a tőrt, amit az előbb is láttam nála.
A fém tárgyat végighúzta az arcomon. Éreztem, hogy érintésének helyén valami kellemesen meleg anyag végigfolyik a bőrömön. A vérem. Sikítani akartam, de nem maradt hozzá elég levegő a tüdőmben.
Ismét vad kapálózásba kezdtem. Ennek az lett az eredménye, hogy még pár vágást kaptam Petertől. Az egyiket szintén az arcomra, a többit a karjaimra.
-Ha nem maradsz nyugton... - Kezdte a fenyegetést, de egy vijjogó rendőrségi sziréna félbeszakította. - Még vissza fogok jönni. - Azzal felkelt, és elmenekült.
Engem ott hagyott a hideg hóban. Nem bírtam megmozdulni. Túl nehéznek éreztem az összes végtagomat. A levegővétel is egyre nehezebben ment.
-Itt van! Megtaláltam! - Hallottam egy hangot pár perccel később. A férfi letérdelt mellém, kisimította az arcomból véráztatta hajamat, én pedig megláttam Patrick arcát.
-Patrick...! - Leheltem. A torkomat égette a fagyos levegő.
-Diamond! Nézz rám! Hallasz engem? - Hajolt fölém. Az utolsó pár szót alig értettem. Nem bírtam nyitva tartani a szemeimet. Maguktól lecsukódtak eltakarva előlem Patrick aggódó arcát. - Ne, Diamond! Hallod? Minden rendben lesz!
Éreztem, hogy felemel, és ezután gyorsan haladunk.
-Matt! - Mondta Patrick. - Beviszem a kórházba.
-Inkább hívjuk a mentőket! - Mondta valaki.
-Nincs rá idő! - Torkolta le Patrick. - Ha most nem viszem be, meghalhat...
Valaki a kezemet fogta, és halkan motyogott valamit. Nagy nehezen kinyitottam a szememet. Szerencsére nem volt olyan hatalmas világosság, mint amekkorára számítottam, bár még ez a kevés fény is, ami beszűrődött az ablakon keresztül, bántotta a szememet.
-Patrick... - Mondtam ki a fiú nevét olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Patrick egyből felkapta a fejét. Arca nyúzott volt.
-Jól vagy? - Kérdezte. Hangja tele volt aggodalommal, féltéssel, kíváncsisággal, némi megkönnyebbüléssel, és még valamivel, amit hirtelen nem tudtam beazonosítani.
Megráztam a fejem, ám ettől csak a fejem kezdett el jobban fájni.
-Hol vagyok? Hogy kerültem ide? - Néztem körbe a kórházi szobában.
-Behoztalak, mikor tegnap este megtaláltalak a kertészetben. Ott feküdtél a mínusz huszonöt fokban falfehéren és... És olyan élettelenül. Sok sebből véreztél... Rettenetes volt. Ha tudnád, mennyire aggódtam...
-És te hogy kerültél oda?
-Épp Mattel beszélgettem az őrsön, amikor felhívtad, és rádumáltam, hogy hadd menjek velük.
-Köszönöm, hogy behoztál.
-Örülök, hogy jobban vagy! - Mosolyodott el halványan.
-Petert elkapták? - Jutott eszembe.
-Nem. - Rázta meg a fejét. - Sikerült elmenekülnie.
Behunytam a szemem, abban reménykedve, ez csak egy rémálom, és mindjárt felébredek.
-Aludj még egy kicsit! - Hallottam Patrick hangját, mielőtt elaludtam.
Két nap múlva kiengedtek a kórházból. Chauncey sajnos nem tudott hazajönni, így Patrick hozott nekem ruhákat otthonról.
A rendőr, aki akkor itt volt, az intenzíven feküdt súlyos sérülésekkel, de az orvosok azt mondták, hamarosan jobban lesz.
-Itt vagyunk! - Mondta Patrick.
Nem mozdultam. Csak néztem a házat, amit az otthonomnak tartottam. Nem különös, hogy egy ember mennyi mindent meg tud változtatni egy másik életében? Be kell ismernem kicsit féltem bemenni tudva, Peter bármikor ismét visszajöhet.
-Gyere! - Segített ki a kocsiból Patrick.
A kocsifelhajtón ott állt a rendőrségi autó.
-Köszönöm. - Mondtam még egyszer az ajtóban, majd átöleltem.
-Ugyan... - Ő is megölelt.
Azután elengedtük egymást. Épp nyitottam volna az ajtót, amikor Patrick hirtelen visszafordított maga felé, és megcsókolt.
Olyan közel húzott magához, amennyire az lehetséges volt. Ujjaim a hajába túrtak. A szívem egyre gyorsabban vert.
-Remélem hamarosan ismét találkozunk... - Azzal homlokába húzta a baseball sapkáját, sarkon fordult, beült az autójába, és elhajtott.
Én még egy kicsit ott álltam megkövülve a döbbenettől, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem a házba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése